Szeptember 23-án a 62. hadseregnél - a katonai szóhasználat meghatározása szerint - rendkívüli esemény történt. A hadsereg két lövészdandárát a Carica partjától délre, a Tyerszkaja és a Kozlovszkája utcák körzetében német csapatok elvágták a hadsereg főerőitől. Ez nem számított rendkívüli eseménynek. Rendkívüli eseménynek az számított, hogy a két dandár egyesített törzsének tisztjei faképnél hagyták katonáikat, átkeltek a Golodnij szigetre, s onnan - mintha csapataiknál tartózkodtak volna - küldözgettek mindenféle jelentéseket az egységek harcáról. A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Az eset két nap után kiderült. A törzs tisztjeit hadbíróság elé állították. A hadbíróság - a cselekmény elkövetéséért jogszerűen járó halálos ítélet helyett - valamennyiüket megfosztotta rendfokozatuktól, s arra kötelezte őket, hogy közkatonaként szolgáljanak tovább, ugyanazokban az egységekben, amelyeket addig vezettek. Az elítéltek egyike sem fellebbezett. A 62. hadsereg parancsnoka az ítéletet jóváhagyta: az ítélet jogerőre emelkedett.

   Csujkov tábornok érdekes körülményt ír le visszaemlékezéseiben: a 62. hadsereg katonáit annak idején kifejezetten bosszantották a moszkvai rádió esti hírösszefoglalói. A rádió nap mint nap beszámolt róla, hogy a város védői mennyi német katonát pusztítottak el, mennyi harckocsit, ágyút semmisítettek meg, hány repülőgépet lőttek le. A 62. hadsereg harcosai úgy érezték, a rádió egyenesen "froclizza" az ellenséget, amiért nem képes bevenni Sztálingrádot, s másnap bőszültebben csap le a védők állásaira.

     Kétségtelen, hogy a TASSZ iroda közleményei a 62. hadsereg védelmi csomópontjairól kitekintve kelthették a német katonák ugratásának látszatát, ám a közlemények célja más volt, és céljukat elérték. Már esett róla szó, hogy mind Törökország, mind Japán - sőt a Kuomintang-Kína is - Sztálingrád bevételéhez kötötte bekapcsolódását a Szovjetunió elleni háborúba. Minél tovább húzódtak a harcok a városban, minél több veszteséget szenvedett a német hadsereg, a német hadvezetésnek annál nagyobb szüksége lett rá, hogy új erőket szerezzen a további küzdelemhez, nemcsak a Sztálingrádi csata, de az egész háború megvívásához. Ilyen kiképzett, friss - és gyorsan felhasználható - erő a Német Birodalomban már nem volt. A német diplomácia, a Német Birodalom vezetői valóban "kitették a lelküket", hogy rábírják Törökországot, Japánt és a Kuomintang-Kínát, lépjenek hadba a szovjet-állam ellen. Miközben a 62. hadsereg védelmén elakadtak a német támadások, Adolf Hitler Berlinben, a Reichstagban kijelentette: "Rohamozzuk Sztálingrádot, s el is foglaljuk - efelől biztosak lehetnek. És ha mi valamit elfoglalunk, onnan nem moccanunk!" A Német Birodalom propaganda-minisztere, Goebbels - ebben az időben - török újságíróknak adott nyilatkozatot: "Amikor beszélek, mindig mérlegelem szavaimat, s teljes bizonyossággal mondhatom maguknak, hogy mire a tél beköszönt, az orosz hadsereg nem lesz veszélyes többé Németországra nézve. Amikor ezt állítom, meg vagyok győződve róla, hogy az események, mint mindig, engem fognak igazolni. Kérem, jusson majd ez az eszükbe néhány hónap múlva."
Köznapi módon megfogalmazva, a főzőcske nagyban folyt, olyannyira nagyban, hogy a Kuomintang-Kína hadügyminisztere Csungcsingben német diplomatáktól elbúcsúzva, megállapodott velük: a német csapatok és Csang Kaj-sek hadserege Alma Atában találkoznak. A randevú - mint köztudott - nem jött létre.

    Egyébként a német hadvezetés, maga a Führer, pontosan azért sarkallta-késztette új és új erőfeszítésekre Paulus tábornok hadseregét, mert a "szövetséges-jelöltek" csatasorba állításán kívül más elérhető út és mód nem volt nagy tömegű, kiképzett élőerő és korszerű harceszköz beszerzésére. Ezért nem sajnálták a veszteségeket. Sztálingrád elfoglalása olyan "befektetésnek" látszott, amely rövid idő alatt busásan megtérül.

    Utólag több német katonai szakértő is esztelennek, öngyilkosságnak bélyegezte a 6. hadsereg véráldozatait, holott az esztelenség nem a 6. hadsereg véráldozataiban, nem a Sztálingrádi csata mozzanataiban, hanem ismét csak a német világuralmi törekvésekben keresendő. A fentiekből nyilvánvaló, hogy egyebektől eltekintve, külpolitikai szempontból is mindkét harcoló félnek alapvető érdeke fűződött Sztálingrádhoz.

    A Szovjetunió vezetői tudtak a német diplomácia tevékenységéről, a moszkvai rádió adásai céltudatosan ,"sózták el" a német diplomácia főztjét. A Sztálingrádban harcoló szovjet katonák nem tudhattak erről. Ők bosszankodtak a TASSZ hírösszefoglalóin.

    Amikor Adolf Hitler a Reichstagban hitet tett Sztálingrád elfoglalására, s Goebbels fogadta a török újságírókat, Moszkvában is tanácskoztak. A megbeszélés a Kremlben, a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnokának szobájában folyt le.

   Csupán három ember vett részt rajta, és a sajtó nem közölt hírt az eseményről. Zsukov tábornok, valamint Vasziljevszkij tábornok együttesen terjesztették a Legfelsőbb Főparancsnok elé az ellentámadás tervét. Sztálin egyetlen szót írt rá: "Jóváhagyom". A terv felett folytatott vita során született néhány döntés, amelyről nyomban értesült a világ.

  A Sztálingrádi Front új nevet és új parancsnokot kapott - ezentúl Doni Frontnak, parancsnokát pedig Rokosszovszkij tábornoknak nevezték.

   A Délkeleti Front szintén új elnevezést kapott - ettől fogva Sztálingrádi Frontnak hívták, s haditanácsát kibővítették Csujanov (nem elírás: Csujanov és nem Csujkov) személyével.

   Az újólag elnevezett frontok mellett létrehoztak egy harmadikat: a Délnyugati Frontot, amelynek élére Vatutyin altábornagyot állították.

   Az értekezlet tartalma alatt Sztálingrád védői vívták a maguk megszokott, köznapivá vált küzdelmét. A német erők öldöklő küzdelemben leszorították a védőket a Mamajev kurgán lábához. A támadókat csupán két nappal később sikerült visszaverni a kurgán tetejére.

     Másnap azonban a német csapatok közvetlenül a traktorgyár közelébe értek. A 100. számú műhely porrá égett, szinte valamennyi üzemrész lángokban állt. A német csapatok pedig támadtak és támadtak. Iszonyú veszteségek árán támadtak. Nap mint nap ezer és ezerszám hullottak el a romok közön, és egyre támadtak. Rohamaik - a 62. hadsereg vezetőinek értékelése szerint hevességükből, a rohamozó katonák pedig magabiztosságukból veszítettek. Valamelyest enyhült a bombázások hevessége is, von Richthofen tábornok légi flottája súlyos veszteségeket szenvedett.

    A támadó erők lankadásának oka veszteségeikben keresendő. Csupán a példa kedvéért: a Mamajev kurgán körzetében harcoló 295. német gyalogoshadosztály századainak létszáma szeptember 12-24. között száznyolcvan főről húsz-harminc főre fogyatkozott. Ugyanez idő alatt a pályaudvarok és a központi kikötő térségében rohamozó 71. és 76. német gyalogoshadosztályok személyi állományának kétharmada elesett. A támadó erők ötszáz harckocsijából csupán százötven maradt harcképes állapotban.

     Csujkov tábornok mégsem hihette, hogy hadserege túl van a küzdelem nehezén. Felderítői nap nap után jelentették: ellenséges szerelvények Paulus tábornok hadseregének mögöttes területéről katonák, harceszközök tömegét szállítják Sztálingrád felé.
Valóban szállították. Paulus altábornagy még mindig arra számított, hogy a tél beállta előtt beveszi a várost.

     Paulus tábornok csapatai újra és újra rohamoztak, most már közvetlenül a gyárnegyedért. Métereket nyomultak előre, s a méterekért ezrek és ezrek pusztultak el. Hans Doerr tábornok így értékelte küzdelmüket Sztálingrádi hadjárat című könyvében: "A sztálingrádi gyárnegyedért szeptember közepén megkezdődött harcot állásháborúnak, vagy erődháborúnak nevezhetjük. A nagyarányú hadműveletek ideje végérvényesen elmúlt, a háború a sztyeppék tágas térségeiről áttevődött a horhosoktól szabdalt Volga melléki dombokra, s Sztálingrád gyárnegyedébe, amely egyenetlen, vas-, beton- és kő épületekkel beépített, erősen tagolt terepen fekszik. A kilométer helyett a méter lett a mértékegység, a vezérkar térképét felváltotta a város helyszín rajza... Minden házért, szerelőcsarnokért, víztoronyért, vasúti töltésért, falért, pincéért, és végül minden rakás romért elkeseredett harc folyt, amelyhez nem volt fogható még a roppant lőszerfelhasználásról nevezetes első világháborúban sem. Csapataink és az ellenség közt a távolság a minimálisra csökkent A légierő és a tüzérség együttes csapásai ellenére sem lehetett kitérni a közelharc elől. Az oroszok jobban ki tudták használni a terep lehetőségeit, és ügyesebben tudták csapataikat rejteni, és tapasztaltabbak voltak a házakért vívott barrikádharcokban, mint a németek; szilárdan tartották magukat ... Az ezután bekövetkezett katasztrófa elhalványította az "ostromnak" ezeket a heteit. Az "ostrom" története a kis alegységek, a rohamcsoportok és sok ismeretlen katona hőstetteinek felsorolásából állna..."

    Október 2-án a német csapatok felderítették a 62. hadsereg harcálláspontját. Laikus számára sem kell sok szót vesztegetni rá, hogy a hadsereg vezetésének "kikapcsolása" mit jelent a hadsereg harcát illetően. A német ütegek a harcálláspontra irányították tüzüket, a német bombázók valósággal centiméterenként szórták bombáikat a harcálláspont területére.
A harcállásponton azt hitték, a partszakadék tetején álló olajtartályok meg a kátrány tároló medence üresek.
     

    Nem voltak üresek. A tüzérségi tűz, a repülők bombái lángra lobbantották őket. Égő olajpatakok csorogtak a harcálláspont bunkereire, óvóhelyeire. Az olajtartályok felett sűrű fekete füst gomolygott, a harcálláspont lángtenger kellős közepébe került.

    Ez volt a szerencséje.
A német repülők abbahagyták a bombázást, az ütegek is áthelyezték tüzüket A német csapatok parancsnokai fel sem tételezték, hogy a lángtengerben emberek létezhetnek, élhetnek, sőt: hadsereget vezetnek. Pedig vezettek, annak ellenére, hogy a távbeszélők vezetékei elégtek, megolvadtak, s a harcállásponton tartózkodó tisztek, tábornokok a tűz foglyaivá váltak. A 62. hadsereg ekkor már nem rendelkezett tartalék-harcállásponttal, s nem voltak már műszaki egységei sem - rég bevetették őket az arcvonalon -, amelyek új harcálláspontot építettek volna. A rádiók azonban működtek, továbbították a parancsokat, utasításokat, intézkedéseket - a lángtenger közepéből.
Az olajtartályok napokon át égtek. Tüzüket senki sem oltotta. Napokon át szakadatlanul hamu és korom hullott a harcálláspontra.  Az olajpatakok belefolytak a Volgába, sisteregve-füstölögve égtek a víz tetején, mintha maga a folyó kapott volna lángra. De a hadsereget vezették.

Még a hadseregtörzs ebédje is napokig kormos volt.

     A hadosztályoknál és a dandároknál is megszervezték a csónakátkelést. A sötétség beálltával elsősorban a sebesülteket vitték a kikötőhidakhoz. Átszállításukban sokat segítettek a csónakosok. 1942. november 8-án például összesen 1060 sebesültet vittek a túlsó partra, közülük 360-at csónakon.

    Az átkelőhelyek kisegítésére október első napjaiban a műszaki csapatok a traktorgyár és a Barrikádok-gyár körzetéiben három, egyenként 270 méter hosszú gyaloghidat építettek.
Ezek a Gyenyezsnaja Volozska folyón (a Volgának a Zajcevszkíj sziget és Sztálingrád közti keskenyebb ága) át kötötték össze a sztálingrádi partot a Zajcevszkíj-szigettel.

A Zajcevszkíj-sziget déli csücskénél épített gyaloghíd drótkötelekkel és vaslemezekkel összekapcsolt gerendatutajokból és hordókból állt. A gerendákra és a hordókra deszkapallókat fektettek. Ezt a hidat, jóllehet teherbírása csekély volt és már gyenge szélben is meglehetősen labilis volt, több mint egy hónapig használtuk. Ez alatt több ezer ember fordult meg rajta. A német zuhanóbombázók és a szakadatlan tüzérségi és aknatűz alig tett kárt benne. A jelentéktelen rongálódásokat a műszakiak hamar kijavították. A második gyaloghidat, amelyet az előbbitől északra építettek, mindössze három napig használhatták: egy bombaszilánk elszakította a merevítő drótkötelet, s a hidat elsodorta az ár.

     A harmadik gyaloghidat a Gyenyezsnaja Volozska  folyón építették a traktorgyár körzetében. Az előbbiektől ez abban különbözött, hogy a pallókat lehorgonyzott bádoghordókra fektették. A kikötőhidak személyzete nehéz, veszélyes körülmények közt, állandó tűzben dolgozott.

    A közeledő hideg a 62. hadsereg utánpótlását is bizonytalanná tette. A jégzajlás Sztálingrádnál durva dolog. Még a páncélos naszádok sem képesek rajta áttörni. Csak pár volgai képes ilyenkor átmenni a túlsó partra. Kampós bottal a kezükben, egyik jégtábláról a másikra ugrálnak. Erre, még az északi matrózok sem mertek vállalkozni. Ez a módszer szállításra egyáltalán nem volt alkalmas. Csujkovék két szükségmegoldással is próbálkoztak. Halászokból, matrózokból, hajósokból kis "flottillát" szerveztek. Tutajokon, csónakokon szállították a lőszert és az élelmet a túlpartról. Ez persze nagyon veszélyes volt. Sokukat sodort maga alá a jég, géppuskáztak le a németek.

     A másik valamivel hatékonyabb módszer egy "légihíd" megszervezése volt. PO 2-es repülőgépekre körülbelül két méter hosszú és egy méteres átmérőjű zsákokat kötöztek, azokba aknákat, gránátokat, lövedékeket, élelmiszert és egyéb holmit csomagoltak. Ezeket a bombatartókra felfüggesztett zsákokat kellett ledobni a harcoló csapatok számára. Mindegyik gép két zsákot kapott, körülbelül 100-100 kg teherrel. Nem nagy teher, de terjedelme, formája nem volt valami bizalomkeltő. Ha repülés közben, megfordul a zsák,  akkor a repülőgép minden aerodinamikai jellemzője nulla lesz és megindul lefelé, mint a kő.

     A csomagok felkötése után a pilóták a parancsnoki harcálláspontnál gyülekeztek, egy meglehetősen tágas földkunyhóban, amelynek oldalán priccsek sorakoztak. Térképeket teregettek rájuk. Morkovkin őrnagy, az ezred megfigyelő (navigátor) tisztje elvégezte a navigációs számításokat. Előtte feküdt a várostérkép, rajta vastag ceruzavonalakkal bekerítve három keskeny földterület, a három hídfő. Az ezredparancsnok ismertette a harcfeladatot: a legkisebb hídfőállásra kellett ledobni a hadianyagot tartalmazó zsákokat. Megközelítés Zajcevszkij sziget felől, ledobás 600 méteres magasságból. A tájékozódás elősegítésére máglyák lesznek a meredek part aljában.

    Az  ezredkomisszár "eligazítása":  "Sztálingrádban élethalálharcot vívnak a 62. hadsereg katonái. A hitleristák minden áron be akarják venni Sztálingrádot, szeretnék csapatainkat a Volgába szorítani. Az ellenség kimerült, óriási a vérvesztesége, de a mieink is nehéz helyzetben vannak. A volgai jégzajlás elvágta őket mögöttes területeiktől. Nincs élelmük, nincs lőszerük."

   A Volgán egyre vonult a  jég. És PO 2-esek minden éjszaka kétszer-háromszor átrepültek a Volgán, hogy ledobják a szállítmányokat. A hadianyag, a gyógyszer, az élelmiszer simán ereszkedett le ejtőernyőn a máglyák közelében. A repülők mesterlövészi pontosságra tettek szert ebben a munkában. Ha a repülőgépek sérülten tértek vissza a repülőterekre, nyomban kijavították őket, és újból indulhattak az éjszakai utakra.

  Az átszállított lőszer és élelmiszer mennyisége napról napra csökkent, a Volgán pedig folyamatosan zajlott a jég.  A jégtáblák egymásra torlódtak, s fülsértően csikorogtak.   Egyik délután ismeretlen zajra figyeltek fel a hadsereg haditanácsának tagjai.  A szokatlan lárma hallatára kifutottak a partra  és döbbenetes, lenyűgöző látványban volt részük.

   A Zajcevszkij-sziget mögül óriási jégtábla tört előre, útjában mindent összezúzva, forgácsolva, forgatva a kisebb-nagyobb jégtáblákat. Úgy tördelte a befagyott gerendákat, mint a könnyű pálcikákat. Rendkívüli látvány volt. Ez a Volgát teljes szélességében áthidaló jégtábla, helyesebben jégtömeg meglassította a zajlást.

   Izgatottan lesték, megáll-e vagy sem, lesz-e természetes hídjuk, vagy megint vesződhetnek a csónakokkal, állandóan figyelve a folyó felől jövő kiáltásokra, hogy segélykérés esetén azonnal a fuldoklók és a jég közé szorultak mentésére siethessenek.
Leírhatatlan volt az örömük, amikor a jégtömeg óvóhelyeikkel szemben megállt. Nem hittek el, hogy ez igaz.  Csujkov azonnal magához rendelte az utásztiszteket, s megparancsolta, hogy szervezzenek két-három póznákkal és kötelekkel felszerelt csoportot, és küldjék át őket a Volgán a bal partra. A feladat "egyszerű" volt: átmenni a jégen oda és vissza.

    Az utászok nekiindultak. Este volt. Mindannyian türelmetlenül vártak, többször is kimentek a partra és hallgatóztak, nem hangzik-e a jég mozgásának zaja. Este 9 órakor visszatért az utászok első csoportja, amely szerencsésen átkelt a jégen oda és vissza. Fellélegeztek. Ismét össze voltak kötve a Nagy Földdel!

 Vissza...           Tovább...