Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
LINKEK
 
SZÁMLÁLÓ
Indulás: 2004-01-24
 
A VÉG 1.

 

     Innen újra Wilhelm Adam ezredes:

 

      A SEBESÜLTEK NYOMORÚSÁGA


      Eddig nemigen volt alkalmam első vonalban harcoló csapatok meglátogatására. December 19-én pótolni kívántam ezt a mulasztást, hogy magam is lássam, mi van tulajdonképpen odakint.
- Csak vigyázzon, nehogy az ellenségnél kössön ki - figyelmeztetett Paulus, amikor indulás előtt jelentkeztem nála.
- A legújabb jelentések szerint pontosan rávezettem a térképemre a vonalak állását, tábornok úr, célom a 44. és a 76. gyalogos hadosztály. Kilenc óra körül indultunk. A gépkocsivezetőt nem ismertem; a kocsival együtt az egyik hadosztálytól vezényelték törzsünkhöz. A Koncsarán át Rosszoskába vezető úton tanúja lehettem a legmegrázóbb jeleneteknek, amelyek a kötözőhelyeken, gyűjtőállomásokon és tábori kórházakban nap mint nap lejátszódtak. Az egyik kórház előtt kiszálltam.

     Szeptemberben jártam egy fő kötözőhelyen Gumrakban. Az ottani benyomások mélyen az emlékezetembe vésődtek, de amit ebben a szükségkórházban láthattam, még sokkal borzalmasabb volt, valósággal kísérteties. A lábukon alig álló egészségügyiek súlyos sebesülteket ráncigáltak elő az ott várakozó rengeteg járműből, és hordágyon az egyik egészségügyi sátorba hurcolták őket. A sebesültek ott hevertek a sátorban véres, koszos pokrócokon, míg be nem jutottak a műtőbe. A műtő egy körülbelül tizenöt méter hosszú földszintes házban volt berendezve, amelynek bejárata fölött vöröskeresztes zászló lobogott. Hogy bejuthassak az épületbe, keresztül kellett tolakodnom a könnyű sebesültek tömegén, akik szintén mind kezelésre vártak. Az egyikük megszólított:
- Segítsen már rajtunk, ezredes úr! Három napja nem kaptunk semmiféle ellátást. Többségünknek lefagyott a keze-lába. Ott elöl minden gyűjtőállomás és kötözőhely zsúfolásig megtelt. Az orvosok ide küldtek bennünket. Egy piszkos, borostás arcból fáradt, lázas szempár meredt rám. A katona mindkét keze pokróccsíkokba volt bebugyolálva. Közöltem vele, hogy éppen az orvosokkal óhajtok beszélni, s tovább nyomakodtam az épület belsejébe.

     A nyitott ajtón át bepillanthattam az egyik kórterembe. Már orvosi ellátásban részesült betegek várakoztak itt elszállításukra. A fehér kötések és mocskos egyenruhák iszonyú halmaza hevert itt a padlón, összezsúfolva, köpenyekkel és rongyokkal betakarva. A következő szoba volt a műtő. Amikor megjelentem az ajtóban, a műtőasztalt körülvevő csoportból kivált egy férfi, és odalépett hozzám; az egyik orvos volt. Beesett arccal, sápadtan, elcsigázva állt elém vérfoltos köpenyben és összemaszatolt gumikötényben.
- Három hete éjjel-nappal dolgozunk három orvossal és húsz egészségügyivel együtt. Ez alatt az idő alatt két ízben kellett áthelyeznünk a kórházunkat. Egyszer, mert egy bomba romba döntötte a fél házat, amelyben működtünk: harminc sebesült, és a személyzetből kilenc ember lelte ott halálát. A másik alkalommal meg azért költöztünk, mert az orosz tüzérség két találata ért bennünket. Most már át sem tehetjük máshová a székhelyünket, mert járműveink mind ripityára mentek. Zsúfolásig megteltünk. Mindamellett természetesen segítünk az újonnan érkezőkön is. Mindegyikük kap egy tányér forró levest vagy egy csésze teát, kicseréljük a kötésüket, majd a járműveken visszaküldjük őket a városba. Ott az épen maradt házakban és a romok alatti pincékben kisegítő kórházakat rendeztek be, ahol ezek a szerencsétlenek legalább födél alá jutnak.
- Mit csinálnak a súlyos sebesültekkel, doktor úr?
- Azokat a hadosztályok ellátmányát szállító járművekkel a pitomnyiki repülőtérre küldjük. A hadsereg orvostábornoka elszállíttatja őket a katlanból. A gyógyításhoz a mi tevékenységünknek már nem sok köze van. Siralmas állapotok uralkodnak itt. Ha folytatja az útját, és még előbbre megy, sajnos még az ittenieknél is nagyobb szörnyűségekkel fog találkozni.


     S így is volt. Az utánszállítási utakon végig járművek álltak, tele súlyos sebesültekkel. Csakhogy azok már nem mozdultak mert megfagytak. A benzintartályokból kifogyott az üzemanyag. S míg a gépkocsivezető, többnyire az egyetlen, még járni bíró ember, több órás keresgélés és kunyerálás után végre visszatért, egy kis üzemanyaggal a kannában, a szerencsétlenség már megtörtént: a dermesztő fagy kioltotta a legyengült testekben amúgy is alig pislákoló életet. A hullákkal senki sem törődött; végül is lassan, könyörületesen betemette őket a fehér hótakaró.

     Ahol házak, sátrak vagy fedezékek voltak, mindenütt könnyebb sebesültek és betegek gyülekeztek. Kis csoportok gyalogosan vonszolták magukat keservesen a város felé; ritka szerencsének számított, ha az arra elég gyéren közlekedő járművek valamelyike egyiküket-másikukat egy darabig elvitte. A város, amelyet a súlyos nyári és őszi harcok idején mindenki elkerült, akit nem vezényeltek oda, most mágnesként vonzott mindenkit. Az emberek abban reménykedtek, hogy ott valamelyik pincében menedéket találnak, orvosi ellátásban részesülnek, és esetleg még egy tányér leveshez is hozzájutnak.


     Körülbelül így festhetett 130 évvel ezelőtt Napóleon vert serege, amikor nyugat felé vánszorgott. Pokrócokba és sátorlapokba burkolózva, csizma helyett rongyokba és zsákokba bugyolált, fagyott lábbal vonszolódtak egykedvűen kelet felé a 6. hadseregnek a halállal eljegyzett tagjai. Nemigen lehetett már katonáknak nevezni ezeket a magatehetetlen, fegyvertelen embereket. Már csak a gyors orvosi segítség, rendes ellátás és meleg szállás segíthetett volna rajtuk. S a késedelem minden újabb napja sokuk számára a végleges pusztulást jelentette.

     A 76. gyalogos hadosztály segédtisztje saját tapasztalataim kiegészítéseképpen részletesen beszámolt a személyi állományról:
- A veszteségek, különösen betegekben és végelgyengültekben, napról napra katasztrofálisabb méreteket öltenek. A gyalogságnál mind nagyobb hiányok mutatkoznak. A betegeket sokszor olyan későn jelentik, hogy már nem is lehet rajtuk segíteni.
- Vajon mi a magyarázata ennek? Hiszen eddig inkább az ellenkezőjét tapasztaltuk. Sok katona azelőtt a legcsekélyebb rosszullétre nyomban beteget jelentett, hogy néhány napra kikerüljön a harcövezetből - vetettem közbe.
- Ez igaz, ezredes úr, de most más a helyzet. Sokan azért nem mernek beteget jelenteni, mert attól félnek, hogy a visszavonulásnál itt hagyják őket. Szerintem a harcvonalban álló gyalogosok legtöbbje beteg már.
- S milyen a hangulat a csapatoknál?
- Erről nehéz képet adni, ezredes úr. Amikor a katlan bezárult, nyomott volt a hangulat. Amikor elterjedt a híre annak, hogy megindult Hoth felmentő támadása, a legtöbben visszanyerték bátorságukat és reményüket. Azt hittük, hogy a gyűrűt sikerül egy-kettőre áttörni. Azóta nyolc nap telt el, s érthető módon ismét nagy a csalódás. Akadnak olyanok, akik élesen bírálják a legfelsőbb hadvezetést, szidják Hitlert, a náci pártot és az egész háborút. Elég sok tiszt is képtelen felfogni, mi értelme lehet ennek az annyi áldozatot követelő kitartásnak, és hadseregünk lassú halódásának.
- De hiszen a 76. gyalogos hadosztály eddig minden helyzetben bebizonyította állhatatosságát - szakítottam félbe a hadosztály-segédtisztet.
- Az ön által vázolt jelenségek viszont ellentétben állnak a katonáknak a harcban tanúsított magatartásával.
- Csakugyan így van, ezredes úr. Ha az ellenség támad, fegyverhez nyúlnak azok is, akik néhány perce Hitlert átkozták. Egyrészt a hadifogságtól való páni félelmükben harcolnak, másrészt pedig azért, mert még mindig reménykednek abban, hogy Hothnak sikerül megnyitni a katlant. Mennyire közelítette meg eddig Hoth vezérezredes a bekerítés gyűrűjét?
- Elindulásom előtt szerzett értesüléseim szerint a felmentő hadsereg erős ellenséges támadásokat ver vissza. Csak igen lassan tud tért hódítani, de reméljük, hogy néhány napon belül ismét előbbre jut.


     Továbbindultam, hogy felkeressem a 44. gyalogos hadosztályt is; útközben ugyanazokkal a borzalmakkal találkozhattam. Kocsim hamar megtelt sebesültekkel. Az egyiknek teljesen be volt bugyolálva a feje, csak a szája és a szeme kandikált ki a véres kötés közül. Egy másiknak fel volt kötve szétlőtt karja. A harmadikat azért vettem fel, mert annyira imbolygott az úton, hogy attól tartottam, bármely pillanatban elesik, és soha többé nem kel fel. Magas lázban égve ült most a két másik sebesült között a terepjáró kocsi hátsó ülésén.
- Hol rakjam le önöket, bajtársak? - kérdeztem a karsérülésestől.
- Ha lehetséges - rangjelzésemet kereste szemével -, ezredes úr, valamelyik kórházban, ahol fel is vesznek.
- Próbáljuk meg Gumrakban. Ott rendes kórház működik. Helyezkedjünk el úgy, hogy még két bajtársat magunkkal vihessünk.

     A gépkocsivezető rosszalló pillantást vetett rám, amikor még két fejsérülésest szedtem fel, akik ott ültek az út szélén a hóban. A hátsó ülés támlájára telepedtek. Mivel már későre járt, lemondtam a 44. gyalogos hadosztály meglátogatásáról, hiszen
éppen elég benyomást szereztem. Kelet felé fordíttattam a kocsit. Lassú menetben - elhaladva a harcálláspontunk mellett
megérkeztünk Gumrakba. Bár a kórház itt is zsúfolt volt, öt útitársamat mégis sikerült elhelyeznem.

 

 


 

 

      KARÁCSONY A KATLANBAN

      Szomorú karácsonyunk volt. December 24-én este hat óra körül rádión azt a hírt kaptuk, hogy Hoth kénytelen megkezdeni a visszavonulást. Olyanok voltunk, mintha fejbekólintottak volna valamennyiünket, amikor nem sokkal később Paulusnál vacsorára gyülekeztünk. Rövid ünnepi köszöntőjében a hadsereg-főparancsnok kitért Hoth meghiúsult felmentő támadására és az egész déli arcvonal összeomlására. Beszélt a Kaukázusban most már súlyos veszélybe került "A" hadseregcsoportról és saját helyzetünk komolyságáról. Mindezek ellenére arra buzdított, hogy ne adjuk fel a reményt, s miután néhány szóval kitért még a karácsonyi ünnep értelmére, így fejezte be:
- Ezért ma mi is égő gyertyák mellett gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk otthon maradt hozzátartozóinkról, mint ahogy ebben az órában gondolatban ők is velünk vannak. A háború kegyetlen valósága és a karácsonyi békeünnep közötti kirívó ellentétet nem lehetett szavakkal semmivé tenni.
      Ezt ezen az estén mindegyikünk érezte. Szinte síri csendben ültük meg ezt a bensőséges ünnepet. Az asztalon álló néhány égőgyertya helyettesítette az üveggolyókkal és fémszálakkal díszített karácsonyfát. Minden tányér mellett pár cigaretta és két három szem praliné feküdt - Paulus ajándéka egy Romániából kapott nagy desszertes dobozból.

      A hazai posta teljesen elakadt: egyetlen csomagocska, egyetlen levél sem érkezett. Az erős hófergeteg csaknem megbénította a légi forgalmat. Lelki szemeimmel láttam feleségemet és lányomat, amint már két vagy három héttel ezelőtt karácsonyi üdvözletül egy odaadó szeretettel összeválogatott csomagot visznek a postára. Ezt a csomagot soha nem kaptam meg. Családomnak nem írtam meg semmit reménytelen helyzetünkről, hiszen tudtam, mennyire szenved feleségem fiunk, Heinz halála miatt. Bár nem írtam róla, mégis sejtette, hogy a Volga és a Don között valami katasztrófa közeleg.

       Szokásunktól eltérően ezen az estén vacsora után elég hamar szétszéledtünk. Mindegyikünk magára kívánt maradni gondolataival, vagy még egy kicsit elüldögélni legszűkebb munkatársaival. Az én embereim is vártak már az irodánkul szolgáló helyiségben. A kályhában vidáman ropogó tűz elég kedélyessé tette a légkört. Munkatársaimnak egy kis ajándékot tartogattam: néhány cigarettát, egy szivart, pár szeletke kétszersültet vagy kekszet - újságpapírba csomagolva. A hadseregcsoport segédtisztje, von Werder ezredes két üveg konyakkal ajándékozott meg, s ezt most az asztalra állítottam. A legszebb az egészben az a kis karácsonyfácska volt, amelyet egyik tisztesünk kapott a feleségétől egy három nappal ezelőtt még szerencsésen ideérkezett csomagban. Küpper törzsőrmester féltve őrzött készletéből odaadott néhány gyertyát, s ezzel feldíszítették.

      Mindannyian várakozással teli pillantásokat vetettek rám. Mit mondjak ennek a négy bajtársamnak, akikkel most már több mint egy éve együtt dolgozom, s akik elég öreg katonák már, semhogy lyukat beszélhetnék a hasukba! Mindegyiknek volt családja. Az igazságnak megfelelően tájékoztattam őket a katlanon kívül kialakult helyzetről. Aztán rátértünk az otthoniakra: mind a négyen kaptak levelet az utóbbi héten. Levelek és fényképek jártak körbe. A csevegésben meg is feledkeztünk kissé itteni nyomorúságunkról. Kellemes órákat töltöttünk így együtt. A gyertyák elégtek, az üvegek kiürültek. Éjfél körül átmentem a szomszédban levő háló- és dolgozószobámba. Gépkocsivezetőm éppen néhány darabka fával újraélesztgette a tüzet. Lehúztam csizmámat, levetettem a zubbonyt, majd eloltottam a lámpát, és lehevertem tábori ágyamra. Sokáig kavarogtak még a gondolatok fejemben, míg végre elaludtam, anélkül hogy tisztába jöhettem volna magammal.

 

 


 

      "NEM VAGYOK REICHENAU"

      "Kitartani, a 6. hadsereg történelmi feladatot teljesít a Volgánál" - idézte Paulus Hitler egyik parancsának első mondatát.
- Mindenképpen meg van kötve a kezem.
- Megértem önt, tábornok úr, de mi értelme lehet most még ennek a kitartásnak? Innen már nem kecmergünk ki. S vállalhatjuk-e a felelősséget azért, hogy az egész hadsereg odavész?
- Ön ismeri a parancsokat. Kitartásunktól függ, hogy sikerül-e a déli frontszakaszon új védelmi állásokat kiépíteni. Felelős vagyok azért, hogy az "A" hadseregcsoportot ne érje utól ugyanaz a sors, mint bennünket.
- Hat hete annak, hogy ezeket a parancsokat kaptuk, tábornok úr. Szerintem már rég elvesztették aktualitásukat.
- Ez nem egészen így van. Manstein közölte velem, hogy az "A" hadseregcsoport még mindig tartja régi állásait a Kaukázusban.
- Ezt nem értem: hat hét alatt az OKH-nak lett volna elég ideje arra, hogy a csapatokat visszavonja onnan, az arcvonalat megrövidítse. Ezáltal páncélos hadosztályok szabadultak volna fel a Hoth-hadsereg támadásának támogatásához.
- Nincs értelme ezen töprengeni. Most már késő. Összetört, elcsigázott hadseregünkkel nem jutnánk már ki innen, még ha akarnánk sem. A német fő arcvonal több száz kilométernyire van innen, s valószínűleg még tovább kell majd visszavonni. Tegyük fel, hogy valamennyi vezénylő tábornokkal, hadosztályparancsnokkal és Schmidttel együtt november végén saját szakállamra elrendeltem volna a kitörést. Összekötőtisztje, von Zitzewitz őrnagy révén, akinek saját rádió adó- és vevőállomása van, Hitler nyomban tudomást szerzett volna tervünkről, és megtette volna a szükséges ellenintézkedéseket. A tábornok néhány pillanatig elgondolkodva a fedezék bedeszkázott falára meredt, majd ismét rám emelte a tekintetét. Látta rajtam, hogy fejtegetésével nem sikerült eloszlatnia kételyeimet.
- Ön nincs megelégedve ezzel a magyaráz attal. Sejtem, mire gondol. Cselekedeteimet Reichenauéhoz hasonlítja, aki a múlt esztendőben Hitler parancsa ellenére leállította a támadást a Donyecnél. Amikor erre helyeslően bólintottam, így folytatta:
- Elképzelhető, hogy a rámenős Reichenau november 19-e után a 6. hadsereggel átverekedte volna magát nyugat felé, majd odaállt volna Hitler elé, kijelentve: "Most pedig rendelkezzék a fejemmel!" De tudja, Adam, én nem vagyok Reichenau.

     Paulus csakugyan kitalálta a gondolataimat. Igazat mondott, amikor önmagát mint engedelmes tábornokot, gondos mérlegelőt, aggályoskodó habozót jellemezte.

 

 


 

 

    A "HALÁL ÚTJA"

        Schmidt altábornagy magához hívatott:
- Adam, szemlélje meg az új harcálláspontot. Át akarjuk venni a 71. gyalogos hadosztály harcálláspontját, az pedig a Caricától délre eső városrészbe költözik át. Amennyire én ezeket a Sztálingrádszkijnál egy horhosban épített fedezékeket ismerem, megfelelnek majd nekünk. Végezze el mindjárt az elosztást is. Ott, ahol a sztálingrádi műúttól a horhoshoz vezető út elágazik, a 71. gyalogos hadosztály egyik összekötőtisztje várja.
Fedezékembe visszatérve telefonon megkerestem a hadosztály segédtisztjét, és megállapodtam vele az útbaigazító tiszttel való találkozásunk időpontjában. Január 13-án kilenc órakor kocsim útra készen állt. A műúttól alig néhány száz méterre voltunk. A menekülők gyászos menete még mindig szüntelenül a város felé hömpölygött. Alig néhány kilométernyi út után terepjáró gépkocsim már tele volt sebesültekkel; még a lépcsőn is állt kettő.
- Hajtson lassan - szóltam a gépkocsivezetőnek, aki a tengelyek és a rugók miatt aggódott. Úgy határoztam, hogy egy kis kerülővel az egyik kórházban leteszem a sebesülteket. Bár a gépkocsi már úgyis túl volt terhelve, Gumrakot elhagyva még egy sebesültet szedtünk fel. Már messziről felfigyeltem rá, amint vastagon bebugyolált kezeit kérőn maga elé tartotta. Közelebb érve azt is láttam, hogy egy kétségbeesett gyermekarcból pillantottak rám könnybe lábadt szemek. Önkéntelenül is a fiam jutott eszembe, s megállíttattam a kocsit. (Adam ezredes fia katona volt. Elesett.) Botorkálva közeledett felénk a szerencsétlen:
-Kérem, vigyenek magukkal Sztálingrádba!
A gépkocsivezetővel összébb húzódtunk, s így elfért valahogy mellettünk az első ülésen. A fiú alig lehetett tizenkilenc éves. Kezén-lábán súlyos fagyásai voltak. Órák óta gubbasztott az út szélén, de senki sem könyörült meg rajta. Azt sem tudta, hogyan köszönje meg, hogy felvettük. Újra meg újra próbálta a kezemet megszorítani; azt érezte, hogy ha beér Sztálingrádba, megmenekül. Valamennyi sebesültet a város nyugati részében levő egyik kórházban tettem le, s még szóltam is néhány szót az érdekükben az ügyeletes orvosnak. Az ifjút szinte kézben kellett becipelnünk. Búcsúzóul egy kis szárazkolbásszal akart megajándékozni.
-Anyutól kaptam, eddig sikerült megmentenem...
Természetesen nem fogadtam el az ajándékot.
-Magának nagyobb szüksége lesz rá, fiam.


A műút végén rengeteg halott feküdt: sebesültek és betegek, akik csak egy kis időre akartak megpihenni, hogy újabb erőt gyűjtsenek, de a fáradtságtól elaludtak és megfagytak. Hullák hevertek az úton is. Senki sem vette magának a fáradságot, hogy eltakarítsa őket. A harckocsik és a tehergépkocsik keresztülgázoltak a keményre fagyott hullákon, szétlapítva őket. Érzéketlenül, közönyösen botladoztak át rajtuk a gyalogjárók is. A műutat már nem is emlegették másként, mint "a halál útjá"-t.

 

 

   Ehhez a névhez illettek annak a sok száz tehergépkocsinak, személyautónak és különleges járműnek a roncsai is, amelyeket becsapódó bombák borítottak fel, szétszórva a rakományt, és darabokra szaggatva a benne ülőket. Köztük szétroncsolt harckocsik és lövegek látszottak, itt-ott kiégett repülőgépek is, no meg rengeteg üzemképes jármű, amelyből éppen csak a benzin hiányzott. Kocsim megállt. A 71. gyalogos hadosztály rám várakozó összekötőtisztje beszállt. Az előző benyomások után nemigen éreztem szükségét a társalgásnak. Hamarosan célhoz is értünk.

 

 


 

 

 

    A SEBESÜLTEK TRAGÉDIÁJA

    Hadseregtörzsünkben már nem volt más, mint a hadseregparancsnok, a törzsfőnök, a hadsereg-hadműveleti főnök, a hadsereg-híradóparancsnok, az első segédtiszt és néhány összekötőtiszt. Két személygépkocsival és egy tehergépkocsival január 26-án dél tájban elindultunk utolsó "főhadiszállásunkra". Puska- és géppisztoly-golyók pásztázták már végig a kórház romjai körüli utcákat. A 371. gyalogos hadosztály egyik tisztje jelentette:
- Ellenséges harckocsik közelednek.
Az utcák élénkebbek voltak, mint előző nap, amikor erre jártam. Sebesültek és betegek vonszolták magukat a központi városparancsnoksághoz, ahol a hadseregparancs értelmében gyülekezniük kellett, hogy ellátásban részesüljenek.

    Csakhogy a központi városparancsnokság már nem létezett; át kellett adnia a helyét a kórháznak. A kórház a beszakadt padlásig megtelt sebesültekkel és betegekkel. S akik már nem kaptak helyet ebben az épületben, a szomszédos pincékben kerestek menedéket, míg azok is zsúfolásig meg nem teltek. Amikor az áruházban elhelyezkedtünk, az általunk megszállt városrészben egy talpalatnyi szabad hely nem volt már a pincékben. A 71. gyalogos hadosztály hadosztályorvosa azt jelentette Paulusnak, hogy a sebesülteknek és betegeknek csak kis részét tudják orvosi ellátásban részesíteni. A legtöbb kórteremben teljes sötétség uralkodott, legfeljebb az orvosoknak és az egészségügyieknek jutott még egy-egy gyertya vagy mécses, amely mellett valamelyik sarokban ügyködhettek. Senki sem tudta, hány ember fekszik összepréselődve a csupasz padlón. Ha valaki néhány óráig nem mozdult, a mellette fekvő jelezte, hogy ott halott fekszik. De sokszor nem volt, aki jelezze, mert a mellette fekvők is meghaltak.

    Az orvosoknak nem volt gyógyszerük, kötszerük, érzéstelenítőjük. Sokszor visszavonulás közben egész felszerelésüket elvesztették, mert vagy ott ragadtak az úton a kocsik benzin hiányában, vagy bombatalálat érte őket. Ráadásul az orvosok és az egészségügyiek maguk is már alig álltak a lábukon. Mégis elkövettek mindent, amit emberileg tehettek, s ebben a papok is segítségükre voltak. Amikor a kórházzá átalakított városparancsnokság épülete tüzérségi találattól kigyulladt, képzeletet felülmúló pánik tört ki. Emberek százait taposta agyon a kifelé tolongó tömeg, a többiek a lángokban vagy a beomló falak alatt lelték halálukat.

 


 

     KIÜTÉSES TÍFUSZ

     A katlan-csata utolsó napjaiban még egy alattomos vész ütötte fel a fejét, amely a 6. hadsereg életben maradt tagjait a hadifogolytáborba is elkísérte, és tízezer számra szedte még ott is az áldozatokat: a kiütéses tífusz. Eleinte alig tűnt fel, hogy itt-ott valamelyik katona igen fáradt és levert volt, hideglelést és végtagfájdalmakat kapott, lázában félrebeszélt és végül meghalt. Több betegségnek is voltak hasonló tünetei, így például a volhiniai láznak.

    Csakhogy a kiütéses tífusz hasonlíthatatlanul veszélyesebb. Kórokozója, amelyet a ruhatetű terjeszt, a megfertőzötteknél egy-három héten belül az esetek 80 százalékában halált okoz. Márpedig a hadsereg maradványainak több mint 90 százaléka megfertőződött, hiszen a hóba vájt jéghideg lyukakban és a sötét pincékben lehetetlen volt a gyorsan szaporodó tetveket irtani.

    Csaknem mindazok, akik 1943 január végén és február elején hadifogságba botorkáltak, a szervezetükben hordozták a halálos kór csíráit. Igen kevesen kaptak előzőleg védőoltást, és kiéhezett állapotukban csak nagyon kevesen bírták ki a napokon át gyötrő 41 fokon felüli lázat. A kiütéses tífusz iszonyú pusztítást végzett a következő hetekben a hadifogoly táborokban, alig néhány ezer embert hagyva életben. Ez ugyanazoknak az erőknek a bűne, amelyek a 6. hadsereget a Volgához kergették, ott kényszeríttették, hogy embertelen körülmények között kitartson, míg végül már csak csupa emberroncs maradt belőlük.

 

 

Vissza...  Tovább...

 

 

 

Új design! Az egyetlen magyar Olicity és a legaktívabb Zöld Íjász rajongói oldala! 6. évad & Arrowverse hírek!    *****    No.1 Christina Aguilera Fan Site - Minden ami X-Tina, minden héten újdonságok! Katt!    *****    TelenovelasWeb - Hírek, képek, videók, saját véleménnyel tarkított bejegyzések telenovellákról és a színészekrõl! Gyere!    *****    Hamarosan olvashatók lesznek az oldalamon az Asztro-tükör asztrológiai írásai, cikkei.    *****    Gesztenye, gesztenye, gesztenye... és egy álmos sün! Gyertek az októberi rétre Mályvával és Pipitérrel! Irány a Mesetár!    *****    Születési,baba,hold horoszkóp,elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,fogamzási képlet! Ingyenes tanácsadás!Várlak!Kattints!    *****    Ha te is a letisztult stílus híve vagy, nézz be hozzám! Smink, ruha, kritika //Style and Stuff// Style and Stuff//    *****    MINDEN HÓNAPBAN INGYENES G-PORTÁL SABLON! TELJESEN ÁTSZERKESZTHETÕ A LEGÚJABB KÓDOKKAL! Ne maradj le egyik hónapban sem!    *****    Rendeld meg az asztrológiai csomagok egyikét és teljesen ingyen megbeszélheted velem a kérdéseidet telefonon, skypeon!!!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film! Film!Film!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!    *****    A CSILLAGJÖVÕ OLDALON RENDKÍVÜLI AKCIÓK,LEHETÕSÉGEK.A MEGRENDELÉSEK UTÁN TELJESEN INGYENES KONZULTÁCIÓ,TANÁCSADÁS.VÁRLAK    *****    Õszi manókalandok a réten! Búcsúztassátok el ti is útra kelõ madarainkat Mályvával és Pipitérrel! Gyertek a Mesetárba!    *****    | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale |    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Extrák - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed - Charmed -Játékok    *****    Infrashape Horizontal fittness stúdió Debrecen    *****    WISE-VOGUE | SZISSZ ÉS KLAU BLOGJA TERMÉKTESZTEKKEL, TIPPEKKEL, ÖTLETEKKEL A MINDENNAPOKRA // WISE-VOGUE // WISE-VOGUE    *****    * GP Life * Webes hírek * Nem csak gportálos oldalaknak * GP Life * Webes hírek * Nem csak gportálos oldalaknak *    *****    Ha fújnak az õszi szelek - forogjanak a papírforgók!!! Négy szép színes forgó érkezett a Mesetárba! Kukkantsatok be!    *****    Légy a magad asztrológusa! INGYENES az asztrológia OKTATÁS az ASZTRO-suliban.