Bármilyen óriási méretű legyen is egy csata, azt a háború egészéből kiszakítva vizsgálni ésszerűtlen. Ráadásul, egy előre eltervezett, városért folyó csata kezdetének időpontját nem lehet pontosan meghatározni. Mi vegyünk annak? Amikor a fővezérségeken elkezdik kidolgozni a haditervet? Amikor a csapatok megkezdik a felvonulást? Az abban elsőként létrejövő harcérintkezés időpontját? Vagy a városban eldördült első lövést? Sokan azt tartják, hogy egy csata ott és akkor kezdődik, ahol és amikor a megvívásához szükséges fegyvereket kovácsolni kezdik. Olyan messzire azért nem megyünk vissza, beérjük 1941-el.

    A történészek minden témában képesek egymással szöges ellentétben álló megállapításokra jutni, de egy háború szinte csábítja erre őket. Újravívták a második világháborút. Papíron. Voltak, akik meg is nyerték a Harmadik Birodalomnak. A többség azonban arra a következtetésre jutott, hogy Hitler a Szovjetunió elleni háborút már akkor elveszítette, amikor annak megindítása az eszébe jutott. De más dolog a történések után véleményre jutni, és egészen más azok előtt megtenni ugyanezt!

     Hitler osztott szorzott és arra az eredményre jutott, hogy egy,  a Szovjetunió ellen indított, meglepetésszerű, gyors, lerohanó jellegű háborút megnyerne.

         A villámháború nem csak egy propagandaszólam, hanem egy létező katonai elmélet. Lényege, hogy a támadó erő váratlan, rendkívüli erejű - mindenekelőtt légi és páncélos erők révén mért nagy mélységű - csapások sorozatával olyan nagy és gyors sikert érjen el, hogy ez ellenségnek ne maradjon se ideje, se módja saját fegyveres erőinek, és az azt kiszolgáló gazdaság mozgósítására.
Hétköznapi nyelvre fordítva: az ellenfelet úgy vágni fejbe, hogy egyből vége legyen.

     Levonható a következtetést: a német hadvezetés nagyra törő szándéka a pillanat helyzetében - pontos, átgondolt katonai számvetésekre épült.
      A német hadvezetés merész elképzeléseit a katonai előkészületekkel egyidejűen külpolitikailag is megalapozták. Törökország - a hadművelet sikere, pontosan: Sztálingrád bevétele esetén - hajlandónak mutatkozott rá, hogy hadat üzenjen a Szovjetuniónak. Ez újabb - a német csapatoknál ugyan gyengébb felszereltségű - hadosztályok felvonulását eredményezte volna a szovjetország ellen.

      Az Angliával és az Egyesült Államokkal szemben hadat viselő Japán - Törökországhoz hasonlóan - szintén Sztálingrád elfoglalását jelölte meg annak feltételéül, hogy csapatai megrohanják a Szovjet-Távolkelet birtokait, s ezzel második arcvonalon kényszerítsék harcra a Vörös Hadsereget. Törökország és Japán magatartása messze esik attól, amit lovagiasnak szoktak nevezni, de legalább félreérthetetlenül bizonyította mindkét hatalom arculatát: amint Sztálingrád elvesztésévei bizonyossá válik, hogy a Szovjetunió halott oroszlán, bátran belerúgnak.

     A németek hittek erejükben, hittek a német katona nimbuszában (ezeknek létét, alig húsz évvel egy elveszített világháború után megint sikerült elhitetniük magukkal), győzni (rabolni) indultak, hogy ők, mint a "felsőbbrendű, árja faj" birtokba vegyék az "őket megillető életteret", szolgájukká tegyék az azon vegetáló "alsóbbrendű" népeket. Elbizakodottságuk olyan hatalmas mértékű volt, hogy a Moszkva ellen induló hadosztályaikat jóformán fel sem szerelték téli ruházattal.

     Ám a villámháborús elképzeléseik, a Moszkva alatti ütközetekben semmivé lettek. Moszkvát nem csak hogy elfoglalni nem voltak képesek, de még vissza is kellett vonulniuk! De még ettől sem  zavartatták magukat különösebben.

     Moszkváért folyó csatákban elszenvedett vereségeknek nem tulajdonítottak jelentőséget, azokat egyrészt a német csapatokat irányító von Bock vezérezredes hibájául rótták fel, másrészt az ellenség fő szövetségese, Tél-tábornok nyakába varrták, valamint a hadiszerencse kedvezőtlen alakulásával magyarázták. Pedig ezek a tényezők nem okozták, csak fokozták a veszteségeiket.

     A hitleri hadvezetés a szó szoros értelmében felült saját propagandafrázisainak. Nem vették figyelembe a két országnak a háború sikeres megvívása érdekében még mozgósítható és bevethető, annak kirobbanása idején még passzív emberi és anyagi tartaléka közti óriási különbséget, a szédítő területi méreteket.

 A képen a legnagyobb német előrenyomulás. Északon 300 km-nél kisebb. A legtávolabbi pontja sincs az 1941-es szovjet határoktól messzebb 1500 km-nél. A megszállt terület nagysága kisebb, mint kétmillió négyzetkilométer. A végső győzelemhez kellett volna még 10-15 ezer kilométert haladni, és még 20 millió négyzetkilométert elfoglalni, pacifikálni. Mindezeket szélesedő frontvonalon, hosszabbodó utánpótlási vonalakkal, gyengülő saját és erősödő ellenséges hadipotenciál mellett, növekvő, ezért nagyobb számú megszálló erőket igénylő elfoglalt területtel.

    Az előrenyomuló német katonák mást sem láttak, csak keletre tartó batyus menekültek tömegét. A hódítók pedig birtokba vehettek üres épületeket, felrobbantott hidakat, szétrombolt vasútvonalakat, bedőlt bányákat, felégetett földeket. A légi felderítés is hasonlót látott: szerelvények sorát, teherautók oszlopait, lábon hajtott jószágcsordákat. Mind-mind keletre tartott. Következtetés: az oroszok fejvesztetten menekülnek!

     Valóban menekültek. De nem fejvesztetten. Evakuálták alakosságot, amely a Vörös Hadsereg majdani emberutánpótlását adta. A gyárak gépeit, melyek a keleti térségekbe érkezve, szinte azonnal hozzákezdtek a haditermeléshez. Amit a németek fejvesztett menekülésnek láttak, az rendkívül alaposan megszervezett visszavonulás volt.
Ez volt a  "Drang nach Osten" - oroszul. 

     Egyetlen háborús év alatt egymillió kétszázezer vagon rakományt szállítottak keletre. Egy ennyi vagonból álló szerelvény hossza meghaladta volna a 16 000 km-t!!! Elképesztő szervezési munka volt ekkora tömeget lebontani, berakni, elszállítani, kirakni, üzembe helyezni!

A német jelmondat - szovjet megvalósítás: "Rader müssen rollen für den Sieg"  (A kerekeknek gördülniük kell a győzelemig.) Az egész hadiipart keletre, messze a német repülőgépek hatósugarán kívülre telepítették.

    Az áttelepített üzemek kizárólag haditermelési feladatokat kaptak, csakis a Vörös Hadsereg számára dolgoztak. Egyetlen év alatt az egész ország termelése átállt a "gazdaság háborús körülmények közötti működésére", köznyelven: a haditermelésre.

     Ez a folyamat a sztálingrádi csata kezdetekor fejeződött be.

       1942. január 17-én, a 6. német hadsereg poltavai főhadiszállásán, von Reichenau vezértábornagy a 6. német hadsereg parancsnoka agyvérzésben elhunyt. Helyébe, Friedrich Paulus altábornagyot nevezte ki Hitler.  Ebben az időben, a 6. német hadsereg védelmi harcokat folytatott az ellentámadó Vörös Hadsereggel szemben.

Wilhelm Adam ezredes, a 6. hadsereg első segédtisztje (a hadsereg-főparancsnok Paulus tábornok "titkára"):

"A hadsereg helyzete bizony nem volt rózsás, amikor a repülőtéren Paulust fogadtam.

Ott állt előttem: magas és sovány volt. Jelentésemet tartózkodóan fogadta..."

    A 6. hadsereg csapatai ekkor még védelmi harcokat vívtak Harkov környékén. Több német emlékirat szerzője szerint: súlyos védelmi harcokat. Valóban súlyosak voltak, a 6. hadseregnek a szó legszorosabb értelmében minden tartalékát be kellett vetnie a Vörös Hadsereg rohamainak feltartóztatására. A Vörös Hadsereg csapatai mintegy húsz kilométerre megközelítették Harkov városát. Néhány német és szovjet katonai szakértő - utólag ugyan - hasonló következtetést vont le a helyzet elemzéséből: érthetetlen, hogy a Vörös Hadsereg csapatai nem törték át a 6. hadsereg arcvonalát, hiszen aránylag kis erejű támadással már tragikus helyzetbe hozhatták volna Paulus tábornok alakulatait. Az utólagos értetlenség az adott időszak ismeretében érthetetlen. A tárgyilagos elemző legfeljebb azt értheti meg az értetlenségből, hogy az utólag felállított harcászati, hadászati hipotézisek zsákutcába vezetnek, mivel nem számolnak a reális erőviszonyokkal, nem veszik figyelembe az adott korszak helyzetét.

    Zsukov marsall "Emlékek és gondolatok" című könyvében így ír: "Az 1942. évi tavaszi és nyári terveinket illetően Sztálin úgy vélte, hogy még nem rendelkezünk elég élőerővel és eszközzel ahhoz, hogy nagy támadó hadműveleteket indítsunk. Szerinte a közeli jövőre meg kell elégedni az aktív hadászati védelemmel, de emellett több részleges támadó hadműveletet kell lefolytatnunk a Krím félszigeten, Harkov környékén, a lvov-kurszki és a szmolenszki irányban..."

    Zsukov annak idején a Legfelsőbb Főparancsnok helyettese volt, nyilván jól ismerte nemcsak Sztálinnak de a Vörös Hadsereg egész felső vezetésének véleményét. Bizonyos, hogy a Vörös Hadsereg szívesen folytatott volna már akkor nagy támadó hadműveletet, ha lett volna ereje hozzá. Még nem volt. Csapatai a harkovi hadműveletekben végső erőfeszítésre tudták kényszeríteni Paulus alakulatait, ám az a többleterő, amellyel az áttörést végrehajthatták volna a 6. német hadsereg arcvonalán, hiányzott. Emberben is, harceszközben is, akkor még hiányzott.

    A részleges támadó hadművelet kifejlesztése stratégiai jelentőségű támadássá, olyan erőtöbbletet követelt, amely egyszerűen nem volt jelen a harctéren. A Vörös Hadsereg harkovi támadása ezért akadt el. Ahogy a korabeli német tudósítások lelkendeztek: "Timosenkónak kifogyott a szuflája!"
    Fogalmazhatjuk így, vagy úgy, de tény: a Vörös Hadsereg harkovi támadása kifulladt.

    Időközben a német erők - a 6. hadsereg is, mialatt Harkov környékén védelmi harcokat vívott - lázas ütemben készítették elő a háború kimenetelét eldöntő hatalmas támadásukat. Május elejére Harkov térségébe érkeztek a Franciaországból és Németországból a szovjet arcvonalra irányított új hadosztályok. Bevetésük, valamint a 6. hadsereg, és a Kleist hadseregcsoport III. páncélos hadtestének május 17 -én indított összehangolt manőverei meghozták az eredményt.        

   Keserves, véres harcok alakultak ki, a Vörös Hadsereg támadó alakulatait bekerítették. A bekerített csapatok egy részének sikerült áttörnie a gyűrűt, megmenekült, a többség viszont a végsőkig harcolva, odaveszett. A Harkovért vívott ütközet május 29-én befejeződött. Friedrich Paulus altábornagy Lovagkeresztet kapott a győzelemért. Hadserege azonban, német források adatai szerint, húszezer katonát vesztett halottakban és sebesültekben. Szovjet és angol források szerint a 6. hadsereg vesztesége több volt, elérte a harmincezer főt. Mindenesetre a 6. hadsereg csapatait - a nyugatról átvezényelt hadosztályokon felül - már az ütközet során gyors ütemben feltöltötték, hogy teljes létszámmal álljanak készen a további feladatok végrehajtására. Ehhez a 6. hadsereg harcálláspontját Poltavából Harkovba helyezték át, s a 6. hadsereg előbbi harcálláspontjára annak vezetőszerve, a "Dél" hadseregcsoport költözött.

    A további feladatokat maga a Führer határozta meg, mindjárt a harkovi ütközetet követő harmadik napon, Poltavában, a "Dél" hadseregcsoport főhadiszállásán tartott, igen magas szintű, parancsnoki megbeszélésen.

Ennek résztvevői:

              Hitler 
              Keitel vezértábornagy, a német véderő-főparancsnokság főnöke 
              Heusinger altábornagy, a hadműveleti osztály főnöke
              Wagner tábornok a hadseregcsoport hadtápfőnöke
       von Bock vezértábornagy, a "Dél" hadseregcsoport parancsnoka
       von Sodenstern tábornok, a "Dél" hadseregcsoport törzsfőnöke 
       von Kleist vezérezredes, az 1. páncélos hadsereg parancsnoka, 
               Ruoff vezérezredes a 17. hadsereg parancsnoka, 
               Hoth vezérezredes, a 4. páncélos hadsereg parancsnoka, 
        von Mackensen tábornok, a III. páncélos hadsereg vezénylő tábornoka, 
        von Richtoffen vezérezredes, a 4. légiflotta parancsnoka, 
                Paulus altábornagy, a 6. hadsereg parancsnoka,
báró von Weichs vezérezredes a  2. (német) hadsereg parancsnoka, (Ő lesz, a később megalakuló, és a 2. magyar hadsereget is magába foglaló  "B" hadseregcsoport parancsnoka).

   Az 1942-es évet Hitler a háború döntő évének tartotta. (Most ne vizsgáljuk, hogy valóban kizárólag hadvezéri rugalmasságának tulajdonítható-e, hogy egy évvel ezelőtt 1941-et tartotta, egy év múlva pedig már 1943-at tartja majd annak?) A villámháborús terve már kudarcot vallott és tudta, hogy ha ebben az évben sem "üti ki" a Szovjetuniót, a háborút elveszíti.

Wilhelm Adam ezredes:

"...1942. június 1-én a "Dél" hadseregcsoport poltavai főhadiszállásán nagyszabású parancsnoki megbeszélés volt a Führer részvételével... A déli frontszakaszon tervezett offenzíva szerepelt a napirenden. Hitler ismertette az 1942 április 5-i parancsában vázolt támadási célokat...

...Az elgondolás az volt, hogy a Vörös hadsereget Dél-Oroszországban a Dontól nyugatra hatalmas átkaroló hadművelettel bekerítik és megsemmisítik. Ezzel megnyílik az út a Volga és az olajforrásokban gazdag Kaukázus felé, s a Szovjetuniót halálos csapás éri...

...Az egész hadműveletnek az Oreltől délre eső térségből Voronyezs irányába végrehajtott támadással kell megindulnia. Erre a 2. (német) hadsereget, a 4. páncélos hadsereget és a 2. magyar hadsereget jelölték ki.

    A mi 6. hadseregünknek az volt a feladata, hogy Harkov térségéből áttörést hajtson végre kelet felé, és a 4. páncélos hadseregnek a Don mentén lefelé törő magasabb egységeivel együttműködve megsemmisítse a szovjet erőket. Ezután, a nyári offenzíva harmadik szakaszában a 6. hadseregnek és a 4. páncélos hadseregnek Sztálingrád térdégében egyesülnie kellett a Taganrog - Artyomovszk vonalról előretörő erőkkel. El kellett érniük a volgai nagyvárost, hogy kikapcsolják ezt a fontos hadiipari és közlekedési csomópontot.

A hadműveletet a Kaukázuson történő átkeléssel kívánták befejezni.

    Nyilvánvaló volt, hogy Hitler a háború folytatásához döntő jelentőségű, gazdag olajlelőhelyek megszerzésére törekedett..."

 A könnyebb áttekinthetőség érdekében egyszerűsítve ábrázolva a déli főerők támadási irányai. Az elágazó alsó nyíl felső ága jelképezi a Sztálingrád elfoglalására rendelt  6. hadsereget és "segédhadseregeit" , a lefelé mutató ág pedig a Kaukázus mögé törő német erőket. Az 1942. június 28-án meginduló offenzívában szerepet kapott a tragikus sorsú 2. magyar hadsereg is.

      Az előretörési terület méretének érzékeltetésére...

Wilhelm Adam ezredes:

"MEGINDUL A NYÁRI OFFENZÍVA"

    "1942 június végén a "Dél" hadseregcsoport a 17. hadsereggel, az 1. páncélos hadsereggel, a 6. hadsereggel, a 4. páncélos hadsereggel, a 2. hadsereggel, a 2. magyar hadsereggel és egy olasz hadtesttel 800 kilométer hosszú frontszakaszon készen állt a támadásra. Az X napot kitűzték...

... A 2. hadsereg, a 4. páncélos hadsereg és a 2. magyar hadsereg, Weichs hadseregcsoportként összefogva, június 28-án megindította a támadást Voronyezs ellen. Egyidejűleg támadásba lendült a XXXX. páncélos hadtest is. Volcsanszk és Nyezsegol között váratlanul az ellenség heves ellenállásába ütköztek. Az ellenség számos harckocsit beásott, s ezek köré csoportosultak az elkeseredetten harcoló csapatok. Az ellenállás miatt átmenetileg megtorpant a XXXX. páncélos hadtest előnyomulása. Így az ellenség néhány értékes órát nyert elszakadó hadmozdulatokhoz. Július 1-én rövid, de heves tüzérségi előkészítés után a 6. hadsereg gyalogos hadosztályai is támadásba indultak. Július 3-án a Vörös Hadseregnek az Oszkolnál szívósan védekező egységeit kivetették állásaikból.

Most már napi 30-40 kilométeres erőltetett menettel törtek előre hadosztályaink kelet felé, ám a remélt eredmény elmaradt. Már az első napokban fel kellett ismernünk, hogy csak viszonylag kis létszámú, bár jól felfegyverzett utóvédekkel harcoltunk. Elkeseredett védekezésükkel súlyos veszteségeket okoztak nekünk. A szovjet csapatok zömének sikerült kitérnie a fenyegető csapások elől...

    A 6. hadsereg hadműveleti osztálya már a támadás második napján a szovjet csapatok egykori állásai mögé helyezte át harcálláspontját. Izgatottan vártuk minden este a hadijelentést, amelyet az I/C (felderítő és elhárító) osztály rádión vett és a főparancsnok elé terjesztett. Bizony meglepett bennünket, amikor arról értesültünk, hogy hatalmas győzelmeket arattunk. Ezeknek a hadijelentéseknek az értelme szerint a "Dél" hadseregcsoport a vele szemben álló ellenséges csapatokra megsemmisítő csapást mért.
    A 6. hadsereg törzse sokkal józanabbul ítélte meg a kezdeti sikereket. Hiszen a győzelem ilyen hatalmas fronton foglyok százezreit, az ellenség halottaival és sebesültjeivel borított csatamezőket, hegyekben álló zsákmányolt fegyvert és egyéb hadianyagot jelentett volna. Ám a valóság egészen másként festett.

Csak az Oszkolnál sikerült néhány ezer hadifoglyot ejteni, egyébként a hadifogolylétszám, amelyet a hadosztályok jelentettek, nem volt említésre méltó. A csatamezőkön csak kevés halottat és sebesültet hagyott hátra a Vörös Hadsereg. Az ellenségnek sikerült nehéz fegyvereit és járműveit is magával vinni...

...Abban az időben az egyik perzselően forró nyári nap után Paulus tábornokkal fel-alá sétáltunk a harcálláspont előtt. Élveztük a hűvös esti levegőt. A főparancsnok fejtegetésére jól emlékszem:
- Bizonyára észrevette már - mondotta -, hogy a kitűzött célt nem értük el, az ellenséget nem sikerült megsemmisíteni. Támadásaink mindig a semmibe ütöttek...

 Paulus naponta felkereste a hadosztályokat, és az ütem gyorsítására buzdította a csapatokat.

A végsőkig meg kellett feszíteniük minden erejüket. A harc és a menetelés váltogatta egymást, és csak igen rövid éjszakai pihenők voltak. A Donyecet és az Oszkolt már messze magunk mögött hagytuk. A végeláthatatlan doni sztyepp terült el előttünk. A júliusi nap kegyetlenül perzselte a porfellegekbe burkolt menetoszlopokat. Itt nem voltak állandó utak, sehol egy fa vagy bokor, amely árnyékot nyújtott volna, sehol egy forrás, ahol az ember csillapíthatta volna gyötrő szomjúságát.

   Amerre a szem ellátott, csupa árvalányhaj és ürömfű, közte pedig az ürgék megszámlálhatatlan serege futkosott. Igen gyéren lakott terület ez. Falvak jóformán csak abban az északról dél felé húzódó néhány szélesebb patakvölgyben találhatók, amelyek távolról alacsony terephullámokkal jelzik ottlétüket. A házak gondozottak, tiszták, amennyiben tüzérségünk vagy páncélosaink még romba nem döntötték őket.

A végtelen doni sztyepp egyik ilyen kis falujában rendeztük be a hadsereg harcálláspontját.

MIND MÉLYEBBRE HATOLUNK A NAGY DON-KANYARBAN

    Július 9-én egy Fieseler-Storchhal megérkezett a 4. páncélos hadsereg törzsfőnöke. A hadsereg törzse azt a parancsot kapta, hogy vegye át a Kantyemirovkánál kemény harcokba keveredett
XXXX. páncélos hadtest vezetését. A törzsfőnök tehát amolyan "előretolt különítmény" volt. Jelentette, hogy a 4. páncélos hadsereg a legfelső hadvezetés utasítására már útban van délkelet felé. Eközben kereszteznie kellett a 6. hadsereg támadási sávját. Ha nem vagyunk résen, a két hadsereg könnyen összegabalyodhat. Éppen ezért értesíteni kellett a törzseket. Ez hamarosan meg is történt. A páncélos hadsereg törzsfőnöke továbbrepülhetett a XXXX. páncélos hadtesthez. A hadtestnek sikerült Kantyemirovkánál megtörnie a szovjet ellenállást. Július 11-én Bokovszkajánál elérte a Csirt. Ugyanazon a napon a XXXX. páncélos hadtest kivált a 6. hadsereg kötelékéből; a 4. páncélos hadseregnek rendelték alá. A 6. hadsereg így elvesztette leggyorsabb és legütőképesebb csapatát. Ettől fogva már nem volt lehetősége arra, hogy az elszakadó ellenséget utolérve üldözni tudja.

    Az egész 4. páncélos hadsereg július 13-án azt a parancsot kapta, hogy a Csirtől forduljon dél felé, vágja el a 17. hadsereg és az 1. páncélos hadsereg elől kitérő ellenség kelet felé való visszavonulásának útját, létesítsen hídfőállásokat a Don bal partján, és végül az 1. páncélos hadsereggel együtt foglalja el Rosztovot.

    Éppen Paulusnál voltam jelentéstételen. Nem sokkal előbb értesült ezekről az intézkedésekről. Izgatottan járkált fel-alá az alacsony szobában.
- Az előny, amelyet a XXXX. páncélos hadtest szerzett nekünk, most odaveszett. Még néhány napi járásra vagyunk a Csirtől. Ilyen körülmények között a páncélos hadtesteket délnek fordítani annyit jelent, hogy a terepet újból harccal kell elfoglalnunk.
- Tehát egyedül tőlünk olyan teljesítményt várnak, amelyet eddig négy hadseregtől követeltek meg, tábornok úr!
- Sajnos így van. A 6. hadseregnek, magára hagyatva, folytatnia kell az előrenyomulást a nagy Don-kanyarban, és egyúttal át kell vennie az északi szárny biztosítását, amely napról napra hosszabbá válik.
- Voeltertől azt hallottam, hogy a 2. magyar hadsereg átveszi a feladat egy részét - vágtam közbe.
- Helyes, Adam. Csakhogy a magyar csapatok legnagyobb része még valahol Voronyezstől délre áll; ott a Weichs hadseregcsoportban harcoltak. Még jó időbe beletelik, míg a magyar hadosztályokat leváltják, és akkor a Donnál elfoglalhatják a mi hadosztályaink helyét.
- Nekünk most tulajdonképpen harckocsik nélkül kellene folytatnunk a támadást Sztálingrád ellen, tábornok úr?
- A hadseregcsoport előzetes tájékoztatása szerint kapunk majd egy páncélos hadtestet, minden bizonnyal a XIV. hadtestet. Reméljük, hogy ez minél hamarább megtörténik.
A legnagyobb derűlátással sem lehetett a 6. hadsereg kilátásait valami rózsásnak tekinteni.

    Csak július 20-án léptük át a Csirt Bokovszkajánál, vagyis azon a helyen, ahol a XXXX. páncélos hadtest már kilenc nappal azelőtt állt. A Don-kanyarban való további előretöréshez két támadó csoport alakult: az északi a XIV. páncélos hadtestből, amelyet azóta nekünk rendeltek alá, meg a VIII. hadtestből, valamint a déli az LI. hadtestből. Az északi szárny biztosítására kijelölt hadosztályokat a XVII. hadtestnek rendelték alá.
A 6. hadsereg csapást mérő éke most már a XIV. páncélos hadtest volt. Július 23-án ennek hadosztályai Kremenszkajától délre behatoltak a nagy Don-kanyarba. Rövid időn belül Szirotyinszkajánál el is érték a Dont. De ez a csapás is a semmibe vágott. Az ellenség itt is visszahúzódott a Don mögé.

GONDOT OKOZ A FELTÖLTÉS ÉS AZ UTÁNPÓTLÁS

    Jóllehet a nagy offenzíva megindulása óta nem voltak különösebben nagy harci veszteségeink, a gyalogság harcereje mégis jelentősen csökkent. A gyalogos századok harci állománya 50 főre esett. Sok emberünk betegedett meg a túlzott erőfeszítéstől, amelyet a szüntelen menetek igényeltek. Ehhez járultak még vérkeringési zavarok, gyomor- és bélpanaszok, a szokatlan sztyeppi éghajlat, az állandó nagy hőmérsékleti ingadozások következményei.

    Nappal 40 fokra, sőt még magasabbra emelkedett a hőmérő higanyszála, éjszaka viszont 10 fokra csökkent.

A katonák többnyire nem aludtak fedél alatt. A rövid éjszakai pihenőre nem volt érdemes a sátrakat felverni. A felsoroltakból adódó kiesések sokszor jelentősen túlszárnyalták a harci veszteségeket...

...Az északi szárnyon hadosztályainkat a bennünket követő szövetségesek váltják majd le. Ezeknek a harcértéke fele akkora, mint a miénk, ezért támadásra nem alkalmasak.

A VÉGZETES 45. SZÁMÚ HADMŰVELETI UTASÍTÁS

Az 1942. július 23-án kelt 45. számú hadműveleti utasítás újra megjelölte az "A" és a "B" hadseregcsoport feladatait.
Milyen feltevésekből indult itt ki a Wehrmacht főparancsnoksága és a vezérkar? Az utasítás első szakaszában ez olvasható: "Tyimosenko hadseregeiből csak kisebb ellenséges erőknek sikerült kitérniük a bekerítés elől, és elérni a Don déli partját."

    Ez a megállapítás nyilvánvalóan a nyári offenzíva eddigi eredményeinek teljesen hamis megítéléséből származott. A hadifoglyok csekély száma, a szinte puszta csatamezők, a kevés halott - mindmegannyi olyan tény, amely egyértelműen cáfolja a fenti megállapításokat.
    Ezután következett a további hadműveletek céljainak leírása. Az "A" hadseregcsoportnak az lett volna a feladata, hogy erőinek egy részével behatoljon a Nyugat-Kaukázusba, és a Fekete-tenger partja mentén előrenyomuljon, a másik résszel elfoglalja Majkop és Groznij olajtelepeit, elzárja a Közép-Kaukázus hágóin átvezető utakat, és végül előretörjön Bakuig.
    A "B" hadseregcsoportnak - hangzott az utasítás megfelelő szakasza - az eddigi parancsoknak megfelelően - az a feladata, hogy a Don-menti védelem kiépítése mellett törjön előre Sztálingrád felé, zúzza szét az ott felvonuló ellenséges csoportot, foglalja el magát a várost, és zárja el a Don és a Volga közötti szárazföldi összeköttetést, valamint magát a Volgát.
    Ezt követően gyors alakulatokat kell bevetni a Volga mentén azzal a feladattal, hogy törjenek előre Asztrahányig, és ott is zárják el a Volga fő ágát."
    A 41. számú hadműveleti utasítás még úgy szólt, hogy mindkét hadseregcsoport erőivel előbb el kell érni Sztálingrádot, és csak azután kell a további hadműveleteket végrehajtani, a 45. számú viszont már mindezeknek a feladatoknak az egyidejű végrehajtását rendelte el, ami által az arcvonal, amely a nyári offenzíva kezdetekor 800 kilométer hosszú volt, a tervezett hadműveletek befejeztével 4100 kilométerre nyúlt volna meg. Ez azt jelentette, hogy a két hadseregcsoport ütőereje szétforgácsolódik, jóllehet a már említett veszteségeinket korántsem egyenlítették ki elegendő feltöltéssel.
    Hitler hadműveleti utasítása semmit nem módosított azon a feladaton, amelyet a 6. hadsereg már a 4. páncélos hadsereg dél felé irányítása után kapott: legközelebbi célunk a nagy Don-kanyar elfoglalása volt.

Vissza...    Tovább...