1942. november elejére az erőviszonyok minden jellemzőben alaposan megváltoztak. Olyan nagy mértékben változtak meg, hogy a Vörös Hadsereg hadászati védelemről áttérhetett a hadászati jellegű ellentámadásra.

       November 16-án Sztálingrádban leesett a hó.
Paulus a kellő időben - október elején - megigényelte a téli ruházatot hadserege számára. Az igénylést a Führer Főhadiszállása azzal az indokkal utasította vissza, hogy a katonák felszerelése megfelel az "oroszországi időjárási követelményeknek", ezen kívül azért sincs szükség külön igénylésre, mert az úgynevezett nemzetiszocialista jótékonysági egylet nagyszabású téli ruházati gyűjtő akciót szervezett a keleti arcvonalon harcoló katonák számára, s szállítmányai hamarosan beérkeznek Millerovóba, a 6. hadsereg fő ellátó bázisára.

     Meg is érkeztek, épp november 16-án. A hadtápszolgálat katonái felnyitották a tehervagonokat, és szaladtak a telefonhoz jelentést tenni a hadsereg törzsének. A törzs főnöke kétszer is megismételtette a jelentést, azt hitte, rosszul hall, aztán tombolni kezdett. Szabályos dühkitörés fogta el. A tehervagonokban, használható gyapjúholmik mellett, százával-ezrével hevertek - mellékesen: igen értékes - női muffok, női bundák, perzsa-keppek, női télikabátok. A hadtápszolgálat katonái utasítást kaptak, hogy sürgősen válasszák ki a használható holmikat, s éjt nappallá téve juttassák el a csapatokhoz. A hadtápszolgálat katonái teljesítették a parancsot, így a 6. hadsereg minden ötödik katonája meleg téli ruhához jutott.
 
Minden ötödik katona...

     A Volga partján ekkor éjszakánként -12, -15 fokokat mértek, a hőmérő higanya nappal sem emelkedett -8, -10 Celsius fok fölé. November 18-án a 62. hadsereg korábbi taktikájának megfelelően vívta harcát A rohamcsoportok házról-házra támadtak, lépésről-lépésre szorították vissza a védőállásokba beékelődött német csapatrészeket. November 18-án este Csujkov tábornok harcálláspontján megszólalt a telefon. A Sztálingrádi Front törzsének ügyeletes tisztje közölte a tábornokkal:
- Tartózkodjék a harcállásponton. Hamarosan parancsot kap a géptávírón. A géptávíró éjféltájban kezdett kopogni.
A 62. hadsereg törzse pillanatokon belül olyanná vált, mint a megbolydult méhraj. A híradók sorra hívták a hadosztályokat, a törzs tisztjei lóhalálában vitték a parancs hírét minden alakulathoz: reggel hét óra harminc perckor...

Pontban 7.30-kor!

     November 19-én reggel hófergeteg tombolt a Volga vidékén. Hét óra harminc perckor pedig eldördültek a Délnyugati Front és a Doni Front tüzérségének ütegei. Hatalmas erejű tűzcsapást mértek a német 6. hadsereg szárnyát fedező 3. román hadseregre. A gránátok valósággal felszántották a román hadsereg védőállásait. A csapás erejét egyetlen adat is érzékelteti: a tüzérség lövegein kívül száztizenöt reaktív tüzérosztály sorozatvetői lőtték össztüzeiket a román állásokra. Egy-egy össztűz kereken tízezer katyusa-gránát kilövését jelentette. A román csapatok megpróbáltak ellenállni, de a szovjet gyalogság szabályosan lerohanta őket. Védelmüket egyidejűleg két helyen, Szerafimovics és Kletszkája irányából is áttörték.
Paulus altábornagy riadókészültségbe helyezte egész hadseregét.

     A román csapatok mögé elhelyezett német 14. páncéloshadosztály hiába kísérletezett ellenlökéssel, a Délnyugati Front 1. és 26. harckocsihadteste a szó szoros értelmében elsöpörte útjából a német páncélosokat. A harcászati áttörés - a Délnyugati Front arcvonalán - befejeződött. A Délnyugati Front csapatai kijutottak az ellenséges védelem mélységébe és veszett iramban törtek előre, Kalacs felé...

     A hóförgeteg napokon át dühöngött.

Estére a szovjet erők több mint harminc kilométer mélyen hatoltak be az áttörésbe. Estére Paulus tábornok ismét előterjesztette javaslatát a Führer Főhadiszállásának: adják fel Sztálingrádot, a városban harcoló csapatokat vonják vissza. Még este megkapta a választ: a Führer engedélye nélkül nemhogy a város, de egyetlen ház, egyetlen lövészárok sem üríthető  ki! Paulus altábornagy még az este folyamán a válasznak megfelelően kiadott egy sor parancsot, aztán pihenni tért. Álmából riasztották fel.

     November 2O-án hajnalban az Ivanovkától a Barmancak-tóig húzódó arcvonalon a Sztálingrádi Front tüzérségének valamennyi lövege és aknavetője tüzet szórt a német állásokra. A tüzérségi előkészítéssel egyidejűleg a Doni Front ismét elterelő csapást mért. A Sztálingrádi Front három hadseregből álló csapásmérő csoportosítása áttörte az ellenséges védelmet, szétzúzta az 1., a 2., a 18.,és a 20. román hadosztály, valamint a 29. német gépesített hadosztály erőit, és a védelmen ütött résbe benyomultak Volszkij tábornok 4. gépesített hadtestének, meg Tanaszcsisin tábornok 13. harckocsihadtestének, és Sapkin tábornok 4. lovashadtestének csapatai, és estére elfoglalták Abganyerovót.
 
     A Délnyugati Front csapatai szétszórták a német 4. páncéloshadsereg egységeit, estére kijutottak a Liszki folyó völgyébe, és megindultak Kalacs felé... November 23-án hajnalban a Délnyugati Front kötelékébe tartozó 26.harckocsihadtest előrevetett osztagának harckocsijai a Don-hídhoz értek. A páncélosokkal megerősített német hídőrség a váltást várta. A szovjet harckocsik égő fényszórókkal gördültek fel a hidra. A német katonák azt hitték, zsákmányolt harckocsikkal felszerelt saját alakulatuk jön. Rövid csetepaté után a híd Filipov alezredes osztagáé lett. Az osztag tovább tört előre, Kalacs felé. Kalacs mindössze két kilométernyire feküdt a hídtól. Kalacsban a német csapatok szívósan ellenálltak, ott reggelig folyt a küzdelem. Közben a Délnyugati Front csapatai átkeltek a Donon, és még aznap, november 23-án délután négy órakor a Kalacs melletti Szovjetszkij tanya körzetében összetalálkoztak a Sztálingrádi Front csapásmérő csoportosításának harcosaival.

     A Német Birodalom 6. hadseregét bekerítették.

     Paulus tábornok ugyancsak megtette az előzetes intézkedéseket a kitörés végrehajtására. A XI. hadtest, és a XIV. páncéloshadtest erőinek egy részével átkelt a Donon, hogy elfoglalja a hadsereg új nyugati arcvonalát Paulus tábornok november 24-én reggelre várta a Führer Főhadiszállásának jóváhagyó döntését. Hiába várta. A kitörési parancs nem érkezett meg.

"A 6. hadsereget orosz erők átmenetileg bekerítették. A hadsereget Sztálingrád-észak, Kotlubány-137-es magassági pont,135-ös magassági pont, Marinovka, Cibenko, Sztálingrád-dél térségben szándékozom összpontosítani. A hadsereg meg lehet győződve afelől, hogy mindent elkövetek megfelelő ellátása és idejében való felmentése érdekében. Ismerem a bátor 6.hadsereget és főparancsnokát, s tudom, hogy teljesíteni fogja kötelességét.

Adolf Hitler s. k."

     Az utasítás egyértelműen arra utal, hogy a Führer és a Főhadiszállás nem akarta feladni a "megszerezhető" szövetségesek szinte kézzel fogható közelségbe került katonai erejét. A Führer Főhadiszállásának egyéb közléseiből kiderült, hogy a 6. hadsereg ellátását a bekerítésben vívott harcokhoz a német légierő marsallja, Hermann Göring személyesen vállalta. Paulus altábornagyot - több leírás tanúsága szerint - a parancs vétele után köznapi kifejezéssel "elfogta a harctéri idegesség". Hozzátehetjük, joggal.

     A 6. hadsereg - bármennyire megtépázták - étkezési létszáma (beleszámítva a 4. páncéloshadseregnek a katlanban rekedt egységeit, valamint két román hadosztályt, és egyéb román alakulatok maradványainak katonáit) még mindig  kereken kétszázhetvenezer fő volt. Ekkora létszám napi ellátmánya (élelmiszer, lőszer, üzemanyag stb.) normális körülmények között legalább hétszáz tonna súlyú. Az ellátást a minimálisra csökkentve - de a csapatok harcértékét fenntartva - is legalább ötszáz tonna.

    Ez azt jelenti, hogy nap nap után kétszázötven, darabonként két tonna ellátmánnyal megrakott, Ju-52-es szállítógépnek - ahogy a németek nevezték: Tanti-nak (Nagynéni) - kellett volna berepülnie a katlanba, olyan vadász-kísérettel, amely képes elhárítani a megerősödött, korszerű vadászrepülőkkel felszerelt szovjet légierő nyilvánvalóan bekövetkező támadásait, illetve lefogni a szovjet csapatlégvédelem tüzét.

     Paulus jogosan kételkedett a légi úton történő ellátás sikerében, annál inkább, mert a zavartalan légiszállításnak a szovjet légvédelmi erők és a szovjet légierő kikapcsolásán kívül még egy feltétele volt, amit azonban sem Göring marsall, sem Adolf Hitler nem biztosíthatott: megfelelő időjárási viszonyok, vagyis repülésre alkalmas idő. Az időjárás viszonyai addig nem kényeztették el sem a szovjet, sem a német csapatokat. A hóvihar csak november 22-én csendesedett el, november 22-ig minden légitevékenység szünetelt. November 22-én a hőmérő mínusz húsz fokot mutatott, éjszaka mínusz huszonöt fok alá süllyedt Azaz: a Tantiknak nem csupán a 6. hadsereg napi ellátmányát kellett volna átszállítani Morozovszkból - az ellátóbázisról -, Sztálingrádba, a pitomnyiki repülőtérre, hanem téli ruházatot is. Másképp megfogalmazva a német 6. hadsereg csapatainak nem volt elegendő erejük a támadó szovjet csoportosításokkal szemben, és nem volt ellenszerük a hadsereg katonáit - a szovjet támadás következtében, - fenyegető éhínséggel, meg fagyhalállal szemben. Paulus altábornagy ismét összehívta harcálláspontjára a vezénylő tábornokokat, ismertette velük a Führer táviratát. Engedelmes katona lévén, felszólította őket, tekintsenek el a kitöréstől.

     A felszólítás mögött katonai meggondolás rejtőzött: az arcvonal összeomlott, a 6. hadsereg déli szomszédja a Kaukázusba előretört "A" hadseregcsoportosítás  emiatt válságos helyzetbe került, ha nem tudják időben visszavonni, erői ugyanolyan sorsra jutnak, mint a 6. hadsereg.  A 6. hadseregnek helyben, Sztálingrádnál kellett lekötnie az őt támadó erőket, mert kitörésével magával húzta volna a már túlerőben lévő szovjeteket a visszavonuló "A" hadseregcsoportra.

    Von Seydlitz tábornok fellázad

    A harcálláspont körül már nem volt vihar, a szél elült. A vihar a tanácskozáson tombolt. Egy tábornok fellázadt. Von Seydlitz tüzérségi tábornok, az LI. hadtest parancsnoka követelte a 6. hadsereg parancsnokától, hogy a hadsereg a Führer utasítása ellenére törjön ki a katlanból. (Megjegyzendő: Von Seydlitz a kitörésre való felkészülés során a hadtestkötelékébe tartozó 94. gyalogoshadosztályt kivonta a katlan északkeleti csücskéből. Csujkov felismerte az elszakadó hadmozdulatot, lecsapott a visszavonuló hadosztályra, teljesen szétverte. A 94. gyalogoshadosztályból csupán a hadosztály törzs maradt meg. A hadosztály megsemmisülésével a katlan arcvonala mintegy tizenöt kilométerrel rövidebbé vált.) A többi tábornok lehurrogta. Seydlitz-et, von Heitz vezérezredes pedig egyenesen azzal fenyegette meg, ha tovább uszít és destruál a Führer ellen, helyben-nyomban agyonlövi. A tanácskozás befejeződött. A vezénylő tábornokok visszatértek csapataikhoz. Von Seydlitz is visszatért törzséhez, és memorandumot írt, amelyet átadott a 6. hadsereg parancsnokának. Paulus a memorandumot sürgős jelzéssel továbbította a "B"hadseregcsoponosítás törzséhez, onnan került a Führer Főhadiszállására, egyenesen Adolf Hitler elé. 

 A memorandum szövege. 

    Von Seydlitz tábornok (balról a harmadik) a hadifogság legelején.

 Paulus altábornagy - mintegy a memorandumban foglaltakra válaszolva felhívást intézett katonáihoz:

"6. hadsereg katonái!

A hadsereget bekerítették, de nem a mi hibánkból. Ti mindig szilárdan tartottátok magatokat, még akkor is, amikor az ellenség a hátatokban volt. Az ellenséget most megállítottuk. Célját, hogy megsemmisítsen benneteket, nem éri el. Még sokat kell követelnem tőletek: le kell küzdenetek minden nehézséget és nélkülözést, kitartani télben és fagyban, és megverekedni az ellenség bármilyen számbeli fölényben lévő erőivel! A Führer megígérte, hogy segít rajtunk. Harcolnotok kell mindaddig, amíg nem győzünk. Tartsatok ki, bízzatok a Führer segítségében!"

     Felér egy hűségnyilatkozattal. A felhívást egyébként a Seydlitz-féle memorandummal együtt terjesztették Hitler elé.

     A Vörös Hadsereg nem értesült sem a vezénylő tábornokok tanácskozásáról, sem a Führer elé terjesztett iratokról, folytatta hadműveletét. A katlan mögött, nyugat felé üldözte a német erőket, több mint száz kilométerre tolta nyugatra a bekerítés külső arcvonalát. A bekerítés belső arcvonala is szűkült, annak ellenére, hogy a szovjet erők támadásai rendkívül heves ellenállásba ütköztek.

     Adolf Hitler intézkedései bizonyos értelemben hatásosak és teátrálisak voltak. A Führer megváltoztatta a körülzárt csapatok elnevezését, új nevet adott nekik: "Sztálingrádi erőd"-nek hívta őket. (Mert, ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség.) Személyesen jelölte ki a 6. hadsereg új arcvonalát, személyes engedélye nélkül talpalatnyi földet sem volt szabad feladni. A katlan végleges alakot öltött, alakját január közepéig nagyjából megtartotta. A német katonák harci elszántsága és aktivitása egyelőre fokozódott - bíztak a Führerben, bíztak a segítségben.

    Meg kell adni, a Führer ismerte az embereit. Von Seydlitz tábornok memorandumára szokatlan módon válaszolt. A "makrancos" tábornokot kinevezte a katlan északi és keleti arcvonalának parancsnokává. A kinevezés hatása csodálatosnak bizonyult: von Seydlitz elfogadta, s azzal tulajdonképpen - egy időre - el is feledte, amit a memorandumban összefoglalt. Paulus tábornok viszont, engedelmes katona lévén, lenyelte parancsnoki jogkörének megnyirbálását. A Führer Főhadiszállása közvetlenül a 6. hadsereg bekerítését követően, annak felmentésére új hadseregcsoportosítást szervezett a "B" hadseregcsoport helyett. Az új hadseregcsoport a "Don" elnevezést kapta, parancsnoka von Manstein vezértábornagy lett.

     A bekerített német 6. hadsereg katonái körömszakadtukig helyt álltak. A hír, hogy, jön Manstein a felmentő sereggel", megsokszorozta ellenállásukat. Olyannyira megsokszorozta, hogy lényegesen feltartották - fel tudták tartani - a szovjet erőket. Még nagyon is számottevő erejük volt. November 27-én a sztálingrádi - és a vele összefüggésben álló - arcvonalakon összesen mintegy nyolcszázötvenötezer szovjet katona állt szemben a németek és szövetségeseik nyolcszáznegyvenhatezer katonájával.

     Ugyanakkor tény, hogy a szovjet erők ellátása, utánpótlása kitűnően működött, s az is tény, hogy a szovjet hátország nem csupán a nagy ellentámadáshoz szükséges embereket állította ki és látta el fegyverrel, felszereléssel, hanem az ellentámadás nyomán, a háború sikeres folytatásához szükséges erők és eszközök megteremtésén is egyre fokozottabb ütemben munkálkodott.

     Ami az ellátást és az utánpótlást illeti, a német 6. hadsereg állapota a körülzárás pillanatától kezdve válságos volt. A német légierő a körülzárt hadseregnek - november 25-től kezdve a harcok befejezéséig - napi átlagban valamivel több mint kilencvennégy tonna ellátmányt szállított. Hozzátehetjük: iszonyú veszteségek árán. A szovjet légierő minduntalan lecsapott, valósággal megtizedelte a szállítógépeket, s a kísérő vadászokat. A német légiuralom, amely oly sokszor a földhöz szegezte a szovjet harcrendeket, már emlék volt csupán.

     A 6. hadsereg ellátmány-szükségletéről korábban már volt szó. Kommentárt fűzni a két adathoz felesleges. November 27-én hadseregparancs szabályozta a fejadagokat: napi kétszáz gramm kenyér. A katonák néhány napig meg is kapták. Nem hosszú ideig.
A 6. hadsereg fázott, éhezett. És harcolt. Keményen harcolt. Az ostromló erők, a Sztálingrádi Front és a Doni Front csapatai német szakírók és emlékiratszerzők magyarázata szerint nem siettek. Több német elemzés úgy tünteti fel, hogy a szovjet hadvezetés "Tél tábornok" és "Éhség tábornok" segítségével kívánta felszámolni Paulus erőit. "Tél tábornok" és "Éhség tábornok" valóban megoldhatatlan gondot okozott a 6. hadseregnek - csak később. November végén ezek a gondok súlyosak: voltak ugyan, de még nem voltak végzetesek. A Sztálingrádi Front és a Doni Front csapatai viszont azért nem siettek az ostromlott erők megsemmisítésével, mert nagyon is siettek. Máshová.

     A Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoka a két front erőinek egy részét kivonta az arcvonalról. Mindkét front csapatai védelembe mentek át csupán kijelölt alakulataik hajtottak: végre aktív manővereket A kivont egységek rejtve-álcázva lóhalálában vonultak nyugat felé, Tormoszin-Kotyelnyikovó irányába. Manstein vezértábornagy december első napjaiban Kotyelnyikovó és Tormoszin körzetében összpontosította a 4. páncéloshadsereg újjászervezett erőit, az LVI. páncéloshadtestet, a 3. páncéloshadosztályt és a 15. légideszant hadosztályt. A 4. páncéloshadsereget román gyalogos-, és lovashadosztályokkal erősítették meg, megerősítették a Franciaországból áthozott 6. német páncéloshadosztállyal, és még egyéb megerősítő egységekre számítottak...
A csoportosítás célja nyilvánvaló volt a szovjet hadvezetés előtt is: felszakítani az ostromgyűrűt, kimenteni a bekerített hadsereget. A Délnyugati Front csapatait sietve megerősítették a belső ostromgyűrűből kivont egységekkel.
Az ostrom "leállt". Legalábbis egyelőre.

 
     December 10-én a német 6. hadsereg katonáinak élelmiszer-fejadagját ismét parancsban szabályozták. A védőállásokban harcolók változatlanul kétszáz gramm kenyeret kaptak, a mögöttes területek beosztottjai száz grammot csupán. A hadsereg katonáinak éhségét valamelyest csillapította a katlanban rekedt román lovashadosztály négyezer lova, amelyek takarmányhiány miatt ugyancsak alig álltak a lábukon. A hadsereg törzse arra számított, hogy a román lovak révén megoldja a csapatok élelmezését Manstein felmentő seregének beérkezéséig. A katonák is így gondolták.

     A 4. páncéloshadsereg december 12-én megindította támadását, hogy a Führer parancsa szerint "helyreállítsa a korábbi arcvonalat". A 4. páncéloshadsereg csapatai Kotyelnyikovó körzetéből, a vasútvonal mentén törtek előre, véres harcokban küzdötték le a szovjet védőállásokat Rendkívül véres harcokat vívtak, amelyek során mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Hoth tábornok erői három napos szakadatlan küzdelemben mintegy negyvenöt kilométerre hatoltak be a Sztálingrádot körülzáró gyűrűbe. Úgy látszott, hogy ott a szovjet egységek megállítják őket, ám a 4. páncéloshadsereg erősítést kapott, a 17. páncéloshadosztályt, s nyomban harcba is vetette. A 17. páncéloshadosztály rohama újabb kilenc kilométernyi előnyomulást eredményezett.

     Manstein vezértábornagy serege negyven kilométerre állt a katlan belső arcvonalától. A katlan belső arcvonala mögött, Karpovka térségében, a 6. hadsereg összpontosította három hadosztályát, a még használható harckocsik zömével. Paulus tábornok azt a feladatot adta a csoportosításnak, hogy amint Manstein csapatai harminc kilométer távolságra megközelítik a katlan belső arcvonalát, rajtaütéssel törjék át a szovjet állásokat, nyissák meg a katlant a felmentő sereg előtt. A páncélos éket gépkocsioszlop volt hivatott követni, hogy mindenekelőtt üzemanyagot hozzon be a katlanba. A harminc kilométeres távolság nem véletlenül lett harminc kilométer. A harckocsik alig rendelkeztek üzemanyaggal, harminc kilométernél tovább nem tudtak eljutni. Paulus tábornok egységei kénytelenek voltak várni.
Vasziljevszkij tábornok, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke viszont nem várt.

    Hamar megkínálta még a Paulushoz igyekvő Hoth tábornokot a Malinovszkíj tábornok vezette,  harckocsikkal, meg sorozatvetőkkel, meg hasonlóságokkal megerősített 51. gárdahadsereggel, amivel az ügyet lezártnak is lehetett tekinteni.

    A térkép felső harmadában, a Voronyezs alatt lévő  téglalap HUNG felirattal, a 2. magyar hadsereget szimbolizálja. Az azt körbeölelő nyilak pedig azt a hadműveletet, amelyet Moszkalenko "magánvállalkozásban" indított meg.  Jól látható, hogy Szvoboda alatt "kiharapta" a Voronyezs-Millerovo vasútvonal  középső részét.  A felső addig is az övék volt, az alsót most foglalják el.    A 6. hadsereg már Sztálingrádnál körbezárva, csak egyetlenegy icurka-picurka árva kis fekete nyilacska mutat délnyugatról felé, de szegénykét mindenfelől  szürke veszi körbe..

     A bekerített 6. hadsereg katonáinak reménye lassan foszlani kezdett.
 
     December 16-án a Volga és a Don között mínusz harminc fokra süllyedt a hőmérséklet. A hideg egyre jobban gyötörte a bekerített csapatok katonáit, mind több lett a fagyásos sérülés. A katonák egészségi állapota erősen romlott. December 16-án ismét szabályozták az élelmiszer-fejadagokat: a harcoló katonák száz gramm kenyeret kaptak, és herba-teát, korlátlan mennyiségben. A légiszállítás mennyisége valamelyest emelkedett, december 13-21. között elérte a napi százharminc tonnát. A szállítmányok mineműsége viszont jogosan adott okot hosszúságra. Volt repülőgép, amelyik tucatnyi láda óvszert hozott, volt amelyik kétszázezer propagandafüzettel ért földet. Érkezett négy tonna majoránna, öt tonna savanyúcukorka. És rendjelek ugyancsak ládaszám, 1. és II. osztályú vaskeresztek a hozzájuk illő szalagokkal, lovagkeresztek, német keresztek.
     A rendjeldömping nem túlzás, és nem tréfa. A Führer Főhadiszállásának Személyügyi Hivatala december közepén felruházta a 6. hadsereg parancsnokát a magas kitüntetések osztásának jogával, majd december végén az egységparancsnokok is jogot kaptak rá. Január második felében már a zászlóaljparancsnokok is kitüntethették akár 1. osztályú vaskereszttel, lovagkereszttel, vagy német aranykereszttel a katonákat.

  Kenyeret nem adhattak jutalomként. Kenyér mutatóban volt.

   A katlanba szorult 6. hadsereg repülőtere Pitomnyikban 1942 telén.

    December 21. után a légi szállítások mennyisége csökkent. A 6. hadsereg parancsnoka újra és újra sürgette az ellátás javítását, illetve megoldását. Katonái az erejük végére jutottak. A légi szállítás több ok miatt akadozott. Kétségtelen, hogy a német légierő pilótái mindent megtettek a körülzárt hadsereg ellátásának javításáért. Sok pilóta vállalkozott rá, hogy napjában többször is berepüljön a katlanba, s a többszöri berepüléssel pótolja a repülőgépek számát, illetve növelje a szállítmány mennyiségét. Nem rajtuk múlott, hogy kevés sikerrel. A zord idő hóviharai, hideg szelei gyakran fenyegették eljegesedéssel a repülőgépeket, a sűrű ködök alkalmanként teljesen megbénították a légi közlekedést. A legfőbb ok azonban mégsem az időjárásban rejlett, hanem abban, hogy a német légierő korábbi, szinte korlátlan légi uralma megszűnt, s a szovjet légierő egyre fokozódó fölénybe került. A szovjet csapatok december harmadik harmadában - Manstein csapatainak szétverése közben - elfoglalták a katlantól mintegy kétszáz kilométer távolságban fekvő Tácinszkája és Morozovszkája repülőtereit, a két légi támaszpontot, ahonnan addig a német szállítmányok útra keltek. Tácinszkájánál a rajtaütés oly váratlan volt, hogy nem csak a repülőtér, az ellátóbázis raktárai, de a repülőtéren álló szállító-, és vadászgépek is a Délnyugati Front alakulatainak birtokába jutottak. Ettől kezdve a szállítás útvonala majd megkétszereződött. Sahti, Novocserkasszk, Vorosilovgrád, Szalszk repülőterei légvonalban háromszázötven-négyszáz kilométerre, Sztálinó és Taganrog repülőterei pedig még messzebb voltak: Pitomnyiktól, a német légierő viszont már nem rendelkezett annyi vadász géppel, hogy ilyen hosszú távolságra megfelelően tudja biztosítani a szállítógépek vadászkíséretét Ennek következtében a szovjet légierő repülői több száz - a Sztálingrádi Front parancsnokságának adatai szerint kereken négyszáz, Doerr tábornok adatai szerint négyszáznyolcvannyolc - német repülőgépet semmisítettek meg. Ekkora veszteséget a német légierő a háború kezdete óta csupán az Anglia ellen intézett tömeges bombatámadások során szenvedett el. Másképp megfogalmazva: a szovjet repülőgépipar megteremtette a német légi uralom szétzúzásának eszközeit, a szovjet légierő pedig kiverekedte a légi fölényt, később pedig a légi uralmat az arcvonal felett.

     A katlanba zárt német csapatok ellátásának csődje katasztrofális volt, amellett olyan helyzetet teremtett, amely évtizedek múltán is vitákra adott okot. Ma is érdemes foglalkozni velük. Valahány német túlélő írása, emlékezése, a kezünkbe kerül, mindegyik döbbenetes képet rajzol az ostromgyűrűben rekedt katonák helyzetéről, állapotáról. A döbbenetes kép nem túlzás, akármilyen szemléletű túlélő tollából ered. Január második felében csupán azok a katonák jutottak egy-egy nap meleg leveshez, szelet (ötven gramm) kenyérhez, akik harccselekmény végrehajtására vállalkoztak. Élelem nem volt, meleg ruházat alig volt A 6. hadsereg agonizált.

     Harcolt még, de már agonizált. Az éhség és a fagy az ostrom utolsó napjaiban több áldozatot szedett, mint a Vörös Hadsereg fegyvereinek tüze. Tízezrek hullottak el, estek az éhség és a fagy - valamint a következtükben fellépő mindenféle nyavalyák - áldozatául. Nem túlzás: tízezrek. Vérhas, tífusz pusztított. A német csapatok segélyhelyei, állásai körül január második felében hullahegyek magasodtak. A gyakorlatilag halálra ítélt ellátatlan sebesültek, az ugyancsak ellátatlan, halálra szánt betegek száma napról napra ugrásszerűen nőtt: január végére meghaladta az ötvenezret. A halottakat nem temették el, az élőknek nem volt erejük gödröt ásni a fagyott földbe. És hozzátehetjük: még ezerszám pusztultak el közvetlenül a csata után, fogságba esésük első időszakában azok, akiket a halál már korábban "eljegyzett". A túlélők egy része a szovjet vezetést vádolta érte, mondván, nem adtak kellő és gyors segítséget a szenvedőknek.

     Sztálingrád azonban nem szanatórium volt. Sztálingrád szétlőtt romhalmaz volt. A vádaskodók - valamennyien - elfelejtik feltenni a kérdést, ugyan mit kerestek a katlanba zárt katonák Sztálingrádban? Talán Sztálingrád lakói hívták őket vendégségbe? Talán Sztálingrád lakói miatt kerültek a fizikai leromlás, a testi gyengeség végső állapotába?
Alig másfél évvel előbb Adolf Hitler maga fogalmazta meg, nyilvánosan, a Szovjetunió elleni hadjárat célját: "A dolog lényege az, hogy először is elfoglaljuk, másodszor irányítsuk, harmadsorban pedig kiaknázzuk főbb kincseit. Az Uráltól nyugatra katonai hatalom létrejötte többé nem kerülhet napirendre... A mi vastörvényünk az, hogy a németeken kívül senki más ne viseljen fegyvert... Csak a németnek van joga fegyvert viselni, senki másnak..."

Mélyenszántó gondolatok! Időnként manapság is érdemes felidézni őket, akárcsak a régi arab szállóigét: "aki nyulat kerget, olykor oroszlánra talál".

Vissza...   Tovább...