CSUJKOV MARSALL VISSZAEMLÉKEZÉSE

Egy német katona naplójának sztálingrádi részletei

     Sok német katona és tiszt naplót vezetett a fronton. Hogy ez mire volt jó, nem tudni, de a kezünkbe került naplókból megítélhetjük, hogyan foszlott szinte semmivé a német fasiszta csapatok harci szelleme 1942 július-augusztus és 1943 januárja között.
     Előttem van Wilhelm Hoffman naplója. Soraiból kitűnik, hogy Hoffman a 94. gyaloghadosztály 267. ezredénél előbb század-, majd zászlóaljirodán dolgozott. A napló 1942 májusában kezdődik: Erős kötésű, impozáns könyv. Személyi levéltáramban őrzöm. Attól kezdve idézek belőle, amikor Hoffman először írta le ezt a szót: "Sztálingrád".  (V. Csujkov)

     "Július 27.
     A doni sztyeppékben való hosszú menetelések után végre elértük a Don folyót, és csaknem harc nélkül elfoglaltunk egy Cimljanszkaja nevű nagy falut. Pokoli a hőség, s mind nagyon örültünk, amikor megláttuk a folyót. Csoda kellemes volt megfürödni a friss doni vízben, és kimosni az átizzadt fehérneműket.
Azt mondják, ebben a faluban elsőrendű bort termelnek. Kellene vagy egy tucat palackkal hazaküldeni a papának: ...Ajándék Willitől." Hogy örülne...
Ma a fürdés után a századparancsnok azt mondta, hogyha továbbra is ilyen jól működünk, hamarosan kijutunk a Volgához, elfoglaljuk Sztálingrádot, s akkor már csakugyan nagyon hamar befejezzük a háborút. Meglehet, karácsonyra otthon is leszünk. 

     Július 29.
     Két nap alatt jól kipihentük magunkat. A szomszédos 264. ezred ma reggel átkelt a Donon. Halljuk, hogy odaát harc folyik. A századparancsnok azt mondja, hogy az orosz csapatok teljesen szétzüllöttek, nem tudják tovább tartani magukat. A mi hadseregeink számára már nem nagy dolog kijutni a Volgához és elfoglalni Sztálingrádot. A Führer tudja, hol van. az oroszok gyenge pontja, a győzelem közel van. 

     Augusztus 1.
     Ezredünk átkelt a Donon, s támadunk kelet felé . . . Csaknem harc nélkül nyomulunk előre.

Rettenetes a hőség, s a csupasz sztyeppben nincs egy szemernyi víz.

Életemben először saját szememmel látok délibábot. Ez olyan természeti tünemény, hogy nehéz megmagyarázni. Úgy látszik, mintha erdő és tó volna előttünk. Pihenésre csábítanak, de. amikor kergetni kezdi az ember, az erdő és tó távolodik, vagy eloszlik, mint a köd. Délibáb!... 

     Augusztus 2.
     Elfoglaltunk valamilyen vasútállomást, kijutottunk a Szol folyóhoz. Ez nem olyan, mint a Don, meleg a vize, szinte egyáltalán nem frissít fel...
Milyen hatalmas területük van a szovjeteknek, milyen gazdag földek lehetnek itt majd a háború befejezése után! Csak mielőbb fejezzük be. Hiszem, a Führer végigviszi a dolgot. 

     Augusztus 7.
     Kisebb harcuk árán kijutottunk az Akszaj folyóhoz, amely csaknem pocsolyás, helyenként kiszáradt patak. Egynek örülünk: közel a Volga és Sztálingrád, s ott már vége a háborúnak. Századunk valamennyi katonája törtet előre. Ma levelet küldtem Elzának: "Hamarosan viszontlátjuk egymást, érezzük, hogy közel a vége - a győzelem." 

     Augusztus 10.
     Ezredünk Abgarnyerovót támadja. Felolvasták a Führer parancsát. Győzelmet vár tőlünk. Tele vagyunk önbizalommal, nem lehet megállítani bennünket.

     Augusztus 12.
     A vasútvonal mentén támadunk Sztálingrád irányában. Tegnap az orosz "katyusák", majd pedig harckocsik megállították ezredünket.  "Az oroszok utolsó erőiket vetették harcba" - magyarázta nekem Werner kapitány.  Jelentékeny segítség jön utánunk, s szét fogjuk verni az oroszokat.
 

Ma reggel néhány katonánkat kitüntették a kantyemirovkai harcokért. Lehet, hogy nekem kitüntetés nélkül kell visszamennem Elzához? A Führer Sztálingrádért biztos kitüntet engem is!

     Augusztus 17.
     Ezredünk az elmúlt napokban állandóan harcolt. Az oroszok ellenállnak. Nagy veszteségek árán elértük Tingutot. Az orosz repülők szemtelenkedni kezdtek, különösen éjszaka. Ezen a héten századunk 19 főt vesztett. A hőség és a szakadatlan harc a végsőkig kimerít mindenkit. De készek vagyunk menni előre, hogy mielőbb elérjük a Volgát. Azt mondják, már csak vagy negyven kilométerre van Sztálingrád...
 
     Augusztus 23.
     Nagyszerű hírt kaptunk: Sztálingrádtól északra csapataink kijutottak a Volgához, és elfoglalták a város egy részét. Az oroszoknak két választásuk van: vagy a Volga mögé menekülnek, vagy megadják magukat. Ezredünk tolmácsa kihallgatott egy fogoly tisztet. Sebesült volt, de kijelentette: Sztálingrádért az oroszok harcolni fognak az utolsó katonáig. Csakugyan, érthetetlen, ami történik. Északon csapataink elfoglalják Sztálingrád egy részét és kijutnak a Volgához, délen pedig a halálra ítélt hadosztályok továbbra is makacsul védekeznek. Fanatizmus... 

     Augusztus 27.    
     Mindenfelől kegyetlen ágyúzás hallatszik. Lassan, de azért előrenyomulunk. Sztálingrád már csak harminc kilométerre van. Nappal látjuk a tüzek füstjét, éjszaka pedig vörös arrafelé az ég. Azt mondják, ég a város, légierőnk a Führer parancsára felgyújtotta. Úgy kell az oroszoknak, miért állnak ellen... Átdobnak bennünket valamilyen más szakaszra...
 
     Szeptember 1.
     Az oroszok visszavonulnak a Volgához. Csak nem közvetlenül a Volga partján akarnak harcolni? Ez esztelenség! Ma éjjel az orosz repülők nem hagytak nyugton bennünket, állandóan fölöttünk voltak és bombáztak. Légvédelmi tüzéreink keményen dolgoztak. Rejtély, hova lett a helybeli orosz lakosság. Még öregeket és gyerekeket sem látunk...

    
     Szeptember 4.
     Az arcvonal mentén északra dobnak bennünket, közelebb Sztálingrádhoz. Meneteltünk egész éjjel, s reggelre elértük Voroponovo vasútállomást. Már idelátszik a füstölgő város. Örül a lelkünk,  közeledik a háború vége. Mindenki így mondja. Csak repülnének már gyorsabban a nappalok és az éjszakák...

     Szeptember 5.
     Ezredünk azt a feladatot kapta, hogy támadja meg Szadovaja vasútállomást. Ez már majdnem Sztálingrád. Csak nem magában a városban akarják tartani magukat az oroszok? Az orosz légierő és tüzérség egész éjjel támadott bennünket. Sok sebesültet visznek el mellettünk. Isten tartson meg engem...

     Szeptember 8.
     Két nap szakadatlan harcban telt el. Az oroszok vad szívóssággal ellenállnak. Ezredünkből sok áldozatot szedtek a "katyusák", amelyek pokoli tüzet okádnak. Engem behívtak dolgozni a zászlóaljtörzshöz. Anyám imáinak köszönhető, hogy távolabb vittek a század lövészárkától...
 
     Szeptember 11.
     Zászlóaljunk Sztálingrád elővárosában harcol. Már látjuk a Volgát szakadatlanul ropognak a fegyverek. Akármerre nézünk, tűz és láng mindenütt. Az orosz ágyúk és géppuskák az égő városból tüzelnek. Fatalisták, fanatikusok...

     Szeptember 13.
     Szerencsétlen szám, zászlóaljunknak nagyon rossz napja volt. Reggel a "katyusák" alaposan megtizedelték a századokat. Veszteségünk 27 halott és 50 sebesült. Az oroszok a fenevadak kétségbeesett elszántságával verekednek, foglyok nincsenek, egészen közel engednek bennünket, s akkor kézigránátokat zúdítanak ránk. Tegnap elesett Kraus főhadnagy, a század parancsnok nélkül maradt.

     Szeptember 16.

     Zászlóaljunk harckocsikkal megerősítve egy magtárat támad. A magtárból dől a füst, ég a gabona, nyilván maguk az oroszok gyújtották fel. Barbarizmus. A zászlóaljnak nagyok a veszteségei. A századokban legfeljebb 60 ember maradt. A magtárban nem emberek, hanem ördögök fészkelték be magukat, akiket nem perzsel a tűz, és nem fog a golyó.

     Szeptember 18.
     A magtárban dúl a harc. Ott orosz halálraítéltek vannak; a zászlóaljparancsnok azt mondja: "A komisszárok megparancsolták a halálraítélteknek, hogy ott dögöljenek meg a magtárban". Ha Sztálingrád minden épületét így fogják védeni, katonáink közül senki sem tér vissza Németországba. Ma levelet kaptam Elzától, győzelemmel vár haza...

     Szeptember 20.
     Még mindig a magtárért harcolunk. Az oroszok minden oldalról tüzelnek. A ház pincéjében kuksolunk, az utcán nem lehet mutatkozni. Nuschke őrmestert ma lelőtték, amikor átfutott az utcán. Szegény feje, három gyereke volt.

   Itt megszakítom a napló közlését és beszúrom Csujkov marsall könyvének egy idevágó idevágó részletét:

      "A gabonaraktár körül a város déli peremén vívott harcok katonáink szívós helytállása miatt különös figyelmet érdemelnek. Talán az olvasó nem ítél el engem, ha kissé elvonom
figyelmét az események fő színteréről, s idézek néhány sort egy levélből, amelyet a gabonaraktárnál dúló harcok egyik résztvevője, Andrej Hozjainov, a tengerész lövész dandár géppuskás szakasz parancsnoka írt. Ő ma Orjolban él.
     Hozjainov elvtárs a levélben a következőket írta nekem:

     >>Nemrég, családommal együtt a rádióban részleteket hallottunk "A tömeges hősiesség hadserege" című könyvéből. Amikor ön visszaemlékezéseiben felsorolta a 62. hadsereg egységeinek, alegységeinek és egyes katonáinak hőstetteit, amikor megemlékezett az északi-tengeri dandár matrózainak és katonáinak hőstetteiről, nagy izgalom fogott el. Tíz esztendős fiacskám rögtön észrevette, hogy valami történt velem, és meg kérdezte: Apuka, miért vagy olyan izgatott? - Azért, fiam feleltem -, mert 1942 szeptember végének napjai örökre megmaradnak emlékezetemben.

     Emlékszem rá, Nyizsnyaja-Aihtubában. fogadott bennünket a 62. hadsereg törzsének kiküldötte, s kezével a lángoló Sztálingrádra mutatott. Dandárunk szeptember 17-re virradó éjszaka kelt át a Vo1gán, s mar hajnalban harcoltunk a fasiszta betolakodókkal.
     Mindegyikünk megértette és ismerte feladatát. A 62. hadsereg törzsének és politikai osztályának munkatársai részletesen tájékoztattak bennünket a kialakult helyzetről.

     Emlékszem, szeptember 18-ra virradó éjszaka, ádáz harc után a zászlóaljparancsnok harcálláspontjára hívtak, és megparancsolták: a géppuskás szakasszal törjek előre a gabonaraktárhoz, s az ott védő alegységgel együtt tartsuk a tárházat bármi áron. Még azon az éjjelen elértük célunkat, s jelentkeztünk a védők parancsnokánál. A raktárat egy gárdista zászlóalj védte, létszámuk azonban a súlyos és a könnyű sebesültekkel együtt nem volt több 30-35 főnél A sebesülteket még nem tudták hátraszállítani.

     A gárdisták nagyon megörültek jöttünknek, vidáman, tréfálkozva fogadtak bennünket. Szakaszomban 18 jól felfegyverzett harcos volt. Volt két Makszim-típusú géppuskánk, egy golyószórónk, két páncéltörő puskánk, három géppisztolyunk és egy rádiónk.
     l8-án hajnalban a raktár déli oldalánál fehérzászlós fasiszta harckocsi jelent meg. "Ezeket meg mi lelte?" csodálkoztunk. A harckocsiból két ember bújt elő: egy tiszt és a tolmács. A tiszt a tolmács révén felszólított bennünket, hogy adjuk meg magunkat a dicső német hadseregnek, mivel a védekezés értelmetlen, s óráink meg vannak számlálva. "Hagyják el minél előbb a raktárat - biztatott bennünket a hitlerista - ellenkező esetben nem kímélünk senkit. Egy óra múlva megkezdjük a bombázást, s széttaposunk benneteket."
Pimasz gazemberek! - gondoltuk, s azonnyomban rövid választ adtunk a fasiszta hadnagynak: "Közöldd rádión minden fasisztával, hogy menjenek mindahányan az anyjuk keserves kínjába... A parlamenterek pedig visszamehetnek, de csak gyalog."

     A fasiszta harckocsi megpróbált visszafordulni, de két páncéltörő puskánk rögtön megállította. Délről és nyugatról csakhamar megindultak a raktár ellen az ellenség gyalogosai és harckocsijai. Körülbelül tízszer annyian voltak mint mi. Az első visszavert rohamot követte a második, azután a harmadik, és közben felettünk egyre körözött egy felderítő gép. helyesbítette a tüzérség lőelemeit, s jelentette a raktár környékén kialakult helyzetet.

     Nagyon takarékoskodtunk a lőszerrel, mivel szállítása nehéz volt. A raktárban égett a búza, s a géppuskákból elpárolgott a víz, a sebesültek inni kértek, de a közelben egy csepp víz sem volt. Így verekedtünk három napig éjjel-nappal. A hőségtől, a füsttől, a szomjúságtól kicserepesedett az ajkunk. Nappal többen közülünk felmentek a raktár felső emeleteire, s onnan tüzeltek a fasisztákra és mesterlövészeikre, éjszaka pedig lejöttek, és körkörös védelemre rendezkedtek be. Rádiónk már az első napon elromlott. Megszakadt összeköttetésünk az egységünkkel.

     De azután elérkezett szeptember 20-a. Körülbelül déli 12 órakor déli és nyugati irányból tizenkét harckocsi közeledett felénk. Legnagyobb elkeseredésünkre páncéltörő puskáink lőszere már elfogyott, kézigránátunk sem maradt egyetlen egy sem. A harckocsik két oldalról egészen közel jöttek a raktárhoz, S onnan lőttek bennünket. De senki meg sem rezdült. A géppuskákból és géppisztolyokból tüzeltünk a gyalogosokra, hogy ne törhessenek be a raktárba. Egyszer csak telitalálat érte az egyik Makszimot, kezelője meghalt. A raktár másik kiszögellésében pedig egy szilánk átütötte a Makszim köpenyét és meghajlította a csövet. Egyetlen golyószórónk maradt.

     A becsapódó lövedékek robbanásától hullott a beton, a búza égett. A portól és a füsttől néhány méternyi távolságból már nem láttuk egymást, "Hurrá! Adj neki!" kiáltoztuk, hogy tartsuk egymásban a lelket.
A harckocsik mögül csakhamar fasiszta géppisztolyosok bújtak elő. Százötvenen-kétszázan lehettek. Nagyon óvatosan "rohamoztak", kézigránátjaikat küldték előre. Azokat azonban rögtön vissza is dobáltuk. Valahányszor egy fasiszta közel került a raktár falaihoz, mintegy vezényszóra felkiáltottunk: "Hurrá! Előre! A Hazáért! Sztálinért!"

 
     A raktár nyugati oldalán a fasisztáiknak mégis sikerült behatolniuk az épületbe, de az általuk elfoglalt kiszögelléseket rögtön elreteszeltük tüzünkkel.
     Most már az épületben tombolt tovább a harc. Annyira

közel voltunk az ellenséghez, hogy hallottuk lélegzésüket szinte éreztük minden mozdulatát, de a füst miatt nem láthattuk. A hangokra tüzeltünk.

     Este egy rövid tűzszünetben megszámoltuk, mennyi lőszerűnk maradt. Kevés volt: másfél tárnyi töltény a golyószóróhoz, s géppisztolyonként 20-25, puskánként 8-10 töltény.
Ennyi lőszerrel lehetetlen volt tovább védekezni. Jóllehet az ellenség harckocsijai és gyalogosai az épület körül cirkáltak, azonban 60 méternél közelebb nem merészkedtek, s úgy láttuk, hogy az épület déli oldalával nem nagyon törődnek. Elhatároztuk, hogy ezt kihasználva áttörünk Beketovka irányában.

     Szeptember 21-re virradó éjszaka a golyószóró fedezete alatt megkezdtük az átszivárgást. Eleinte jól ment minden, a fasiszták itt nem vártak bennünket. Miután átjutottunk az árkon és a vasúti töltésen, beleütköztünk az ellenség aknavetőütegébe, amely a sötétség leple alatt éppen tüzelőállást foglalt el.

     Emlékszem, menet közben feldöntöttünk három aknavetőt és egy aknával megrakott targoncát. A fasiszták szétfutottak otthagyva nemcsak a fegyvert, de még a kenyeret és vizet is. Mi meg majd meghaltunk a szomjúságtól. Inni! Inni! - csak ez járt az eszünkben.. Jól teleittuk magunkat, azután ettünk a németektől zsákmányolt kenyérből, s tovább mentünk. De sajnos elvtársaim további sorsáról semmit sem tudok, mert én csak szeptember 25-én vagy 26-án tértem magamhoz egy sötét nyirkos pincében, amely mintha kátránnyal lett volna leöntve. Gimnasztyorkám sehol, jobb lábamról hiányzott a csizma. Kezem és lábam egyáltalán nem engedelmeskedett, fejem zúgott.

     Kinyílt az ajtó, s a vakító napvilágnál megpillantottam egy fekete egyenruhás géppisztolyost. Bal karján halálfej. Megértettem, hogy az ellenség karmai közé kerültem...

     A sztálingrádi matróznak, a géppuskás szakasz parancsnokának ez a levele jól mutatja, milyen súlyos harcokat vívtunk, s milyen szívósan, milyen elszántan küzdöttek a szovjet katonák Sztálingrádért."

     Érdekesség:

     A magtárban folyó harcok nem csak nagyon hevesek, hanem rendkívül bonyolultak is voltak. Nagyon összekeveredtek a harcolók. Hol az oroszok voltak fenn és a németek lent, hol fordítva.  De volt  úgy is, hogy emeletenként változott a helyzet. Úgy voltak, mint a tortában: egy réteg tészta, egy réteg krém. Egy emelet orosz, egy emelet német.

     Az itt folyó súlyos harcok, valamint az épület impozáns megjelenése révén rövid ideig a magtár szimbólumjelölt is volt. A krími, a narviki győztes hadseregek elismerésképpen jelvénypajzsot kaptak Hitlertől. A hadseregek tagjai ezeket a zubbonyuk ujjára varrva viselték. A Führer a 6. hadseregnek is megelőlegezett egy ilyen jelvénypajzsot, melyet Paulus meg is terveztetett.

Ez lett volna:

    A Hoffman-napló folytatása:

     Szeptember 22.
     Megtörtük az oroszok ellenállását a magtár épületben. A mieink kijutottak a Volgához. A magtár épületében mintegy 40 orosz hullát találtak. A fele tengerész egyenruhát viselt; tengeri ördögök. Egy súlyosan sebesült foglyot ejtettünk, aki nem tud beszélni vagy tetteti magát. Zászlóaljunk létszáma kevesebb, mint egy rendes századé. Ilyen heves harcokra öreg katonáink sem emlékeznek.

     Szeptember 26.
     Ezredünk szakadatlanul súlyos harcokat vív. A magtár elfoglalása után az oroszok ugyanolyan konokul ellenállnak. Egyáltalán nem látjuk őket, befészkelték magukat a házakba és a pincékbe, s lőnek mindenfelől, még hátulról is. Barbárok, bandita módszereket alkalmaznak.
A két nappal ezelőtt elfoglalt negyedekbe valahonnan orosz katonák szivárogtak be, s újult erővel lángolt fel a harc. Embereink nemcsak az első vonalban pusztulnak, hanem hátul is, az elfoglalt épületekben.
Az oroszoknak eszük ágában sincs megadni magukat. Ha akadnak is foglyok, csak súlyos sebesültek, akik már nem tudnak mozogni. Sztálingrád maga a pokol! Boldogok azok, akik csak megsebesülnek, ők legalább hazajutnak, s hozzátartozóikkal együtt ünneplik majd a győzelmet. (Hoffman még bízik a győzelemben. - V. Csujkov.)

     Szeptember 28.
     Ma ezredünk és az egész hadosztály győzelmet ünnepet Harckocsik támogatásával elfoglaltuk a város déli részét, s kijutottunk a Volgához. Nagyon sokba került ez a győzelem. Három hét alatt mintegy 15 négyzetkilométernyi terület került a kezünkbe. A parancsnok gratulált a győzelemhez.
Az ezred törzsétől telefonáltak: a hadosztályt hátravonják pihenni és feltölteni. Egyes századokban csak néhány ember maradt. Mikor ér véget a háború, mikor merülnek ki az oroszok Sztálingrádban? Befejeződik-e ez a vérontás karácsonyig?

     Október 2.
     Ezredünket feltöltötték, zászlóaljunk létszámát felemelték 80-90 főre. Parancsot kaptunk: éjszaka átirányítanak bennünket valahová északra. A mi zászlóaljunk indul elsőnek.
Tegnap levelet küldtem Elzának. Örömhírt nem közölhettem vele, hazudni meg nem akartam neki. Sztálingrádban mindenkinek az élete bármely pillanatban véget érhet.

     Október 3.
     Éjszakai menet után elhelyezkedtünk egy bokros horhosban. Azt mondják, a gyárakat fogjuk megtámadni; kéményeiket már jól látjuk, mögöttük van a Volga. Új körzetbe mentünk. Bár éjszaka van, sok keresztet láttunk saját sisakokkal. Ennyi katonánk meghalt volna itt? Legyen átkozott ez a Sztálingrád.

     Október 4. 
    

 Ezredünk a Barikádok lakótelepet támadja. Az oroszoknál sok a géppisztoly. Vajon honnan veszik?

     Október 5. 
     Zászlóaljunk négyszer indult rohamra, s mind a négyszer lefeküdt. Az orosz mesterlövészek lelőnek mindenkit, aki csak egy kicsit is kidugja fejét a fedezékből.

     Október l0.
     Az oroszok olyan közel vannak hozzánk, hogy repülőink nem tudják bombázni őket. Döntő rohamra készülünk. A Führer megparancsolta, hogy minél előbb foglaljuk el az egész várost.

     Október 14.
     Reggel valami példátlan kezdődött: légierőnk és tüzérségünk többször egymásután támadja az .oroszok állásait, eltörölnek mindent a föld színéről...

     Október 17.
     Négy napja szakadatlanul tombol a harc. Ezredünk ezalatt legfeljebb egy kilométert nyomult előre. Az oroszok tüze nagy veszteségeket okoz. A katonák és a tisztek rosszkedvűek, és hallgatnak.
 
     Október 22.
     Ezredünknek nem sikerült betörnie a gyárba. Sok embert vesztettünk, lépten-nyomon hullákon kell átugrálnunk. Nappal majd megfullad az ember: a hullákat eltakarítani nincs idő és nincs kivel, a szabad ég alatt oszlásnak indultak. Ki gondolta volna három hónappal ezelőtt, hogy a győzelem öröme helyett ilyen áldozataink lesznek, ilyen kínokat kell kiállnunk, s ráadásul az egésznek nem látjuk a végét?
...A katonák Sztálingrádot a Weihrmacht közös sírjának nevezik. A századokban alig van már ember. Azt mondják, nemsokára visszavonnak bennünket, feltöltés végett.

     Október 27.
     Csapataink teljes egészében elfoglalták a Barikádok-gyárat, de a Volgát nem tudjuk megközelíteni. Az oroszok nem is emberek, mintha vasból volnának, nem ismernek fáradtságot és nem félnek a golyótól. Mi a végsőkig kimerültünk, ezredünkből alig maradt egy teljes század. Az oroszok tüzérrege a Volga mögül olyan tüzet zúdít ránk, hogy a fejünket sem tudjuk felemelni.

     Október 28.
     Minden katona halálraítéltnek tartja magát. Egyetlen reménységünk: megsebesülni és hátramenni. Éppen az imént értesítettek bennünket: ezredünket hátraviszik, s feltöltik. Már harmadszor ezen az őszön...

     Október 30.
     Nem kaptunk pihenőt. Zászlóaljunkhoz beosztottak néhány tucat kocsist, s ,átdobtak bennünket egy másik arcvonalszakaszra, Sztálingrád északi peremére. ilyen utánpótlással nem megyünk sokra. A hangulat rossz. Sztálingrád érzéketlen emberekké változtatott bennünket; fáradtak, elgyötörtek, rosszkedvűek vagyunk. Ha hozzátartozóink és rokonaink most meglátnának bennünket, megrémülnének.

     November 3.
     Ezekben a napokban zászlóaljunk többször is sikertelenül rohamozta az orosz állásokat, Szpartanovka lakótelepnél. Az oroszok itt is a föld alá kényszerítenek bennünket. Megjelentek köztünk az első öncsonkítók és különféle szimulánsok. Mindennap két-három jelentést írok róluk.

     November 10.
     Ma levelet kaptam Elzától. Még mindig hazavárnak bennünket karácsonyra. Németországban mindenki meg van győződve róla, hogy Sztálingrád teljes egészében a mienk. Milyen mélységesen tévednek! Ha látnák, mivé tette hadseregünket ez a város!

     November 18.
     A harckocsikkal együtt indított tegnapi rohamaink kudarcba fulladtak. Támadásaink után hullák tömege borította a harcmezőt.

     November 21.
     Az oroszok támadásba mentek át az egész arcvonalon. Elkeseredett harc folyik mindenütt. íme a Volga, íme a győzelem, meg a közeli viszontlátás öröme! Nyilván, a túlvilágon látjuk majd viszont egymást.

    November 29.

    Bekerítettek bennünket. Ma reggel közölték a Führer szavait: "A hadsereg elhiheti nekem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek ellátására és felmentésére."

     December 3.

    Éhezünk, s várjuk a felmentést, amelyet a Führer megígért. Enyéimnek leveleket küldök, de válasz nincs.

     December 7.
     A fejadag annyira csökkent, hogy a katonák rettenetesen éheznek. Egy fekete kenyeret adnak öt embernek.

     December 11.
     Minden katonának és tisztnek három kérdés forog a fejében: mikor hagyják abba az oroszok a tüzelést és hagynak bennünket legalább, egy éjszaka nyugodtan aludni; mivel töltsük meg üres gyomrunkat, amely 100-200 gramm kenyéren kívül szinte semmit sem kap; mikor tesz Hitler erélyes intézkedéseket hadseregünk felmentésére.

     December 14.
     Mindenkit éhség gyötör. A fagyos krumpli a legjobb étel, de a golyózáporban a fagyott földből nem könnyű előkaparni.

     December 18.
     Ma a tiszteik közölték a katonákkal: álljanak készen a cselekvésre. Mannstein tábornok nagy erőkkel közeledik dél felől Sztálingrádhoz. Ez a hír reményt öntött a katonák szívébe. Adja isten, úgy legyen!

     December 21.
     Parancsot, várunk, de az gyanúsan késik. Csak nem csaptak be bennünket Mannsteinnel? Hiszen ez rosszabb minden kínzásnál.

     December 23.
     Még mindig nincs parancs. Az egész Mannstein-ügy blöff volt. Vagy szétverték útközben?

     December 25.
     Az oroszok rádiója bejelentette, hogy Mannsteint szétverték.  Vagy halál vár ránk vagy a fogság.

     December 28.
     A lovakat már mind megettük. Hajlandó volnék megenni egy macskát, azt mondják, annak a húsa is ízletes. A katonák már se élők, se holtak, olyanok, mint az őrültek, keresik, mivel csillapíthatnák éhségüket. Már nem bújnak el az oroszok golyói elől, nincs erejük járni, hajladozni és rejtőzni. Átkozott egy háború ez!..."

     A naplónak itt vége szakadt, valószínűleg írója életének is. (V. Csujkov.)