Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
LINKEK
 
SZÁMLÁLÓ
Indulás: 2004-01-24
 
IRODALOM

Az itt olvasható részletek Theodor Plievier "Sztálingrád" c. regényéből valók. Az író közvetlenül a háború után, német hadifoglyokkal beszélt Sztálingrádról. Tőlük szerezte azokat a dokumentum hitelességű ismereteket, amelyeket könyvében szerepeltet.

 


 

    "És volt rá szavuk, határozott elképzelésük róla, mert nem voltak tompaagyúak. A haldokló ottakringi világosan beszélt róla: szerény házacskát kívánt, afféle kávéházat és fogadót, fuvarosok és hajósok számára, kilátással a Volgára, egy örökös "terüljasztalkámat", amelyről soha el nem fogy a libasült, a gulyás, a rántott csirke és a káposzta gombóccal, a fánk, a rétes és a kalács. Ilyesvalamit akart meghódítani. Egy szudétanémet, egy bernsdorfi szállítmányozó fia, aki odahaza apja nagy, három tengelyes kocsiját vezette, korgó gyomorral és fagyfekélyekkel kezén-lábán vad álmot álmodott egy óriási cégről, amely a Volgától a Dnyeperig szállít árut.

     Egyik földije, egy persenitzi bádogos, szerényebb volt: egyszerűen le akarta szedni a szalmatetőket a Don és a Volga közt, és száz vagy százhúsz segéddel tetőfedést vállalni. Egy őrmester pedig, Erich Urbas Leipzigből betegen vonszolta magát állásba, és különösen találó jellemzését adta az új kóválygásnak, amikor - a trénnél szolgált - a Don hídján a "Kalacs" helységtáblára ecsettel-festékkel rápingálta: "Leipzig 3200 km." Különös diadal. És bár a távolsághoz hozzátett vagy 1000 kilométert, ez csak annál hamisítatlanabb kifejezése volt az esztelen kóborlásnak. A beteg hohengüstrowi viszont nem vágyott a messzeségbe, ő a maga részéről abban reménykedett, hogy a győzelem után számos mecklenburgi fog letelepedni Ukrajnában és a doni pusztán, és akkor ő majd terjeszkedhet Hohengüstrowban. Ahol ukrajnai, doni és Volga-vidéki munkaerőben sohasem szenved majd hiányt.


     Kerek szavaik voltak az őrületükre, szájukba adta a rádió, a frontújság és a századoktatás. És szavak, vágyak óhajtások, gondolkodásuknak minden útja Sztálingrádba vezetett, amely felé ennek az évnek tavasza óta meneteltek, és még sokan, akikben nem is dolgozott az egyéni ösztön, és csak a hatalom gépezete ragadott magával, áldozatául estek ugyanennek' a megszállottságnak. Sztálingrád volt a díj halálért és betegségért, csonkaságért, éhségért, fáradtságért, kelevényekért, ez jelentette minden bűn bocsánatát

     Orosz menekültek csapatai, aggastyánok, asszonyok és anyák gyermekükkel mellükön, százával az éles keleti szélben, 20-30 fokos hidegben lesve a vonatokat, amelyek már sohasem indulnak; szögesdrótok mögött el rothadó orosz polgári és hadifoglyok, akiknek semmi mást nem vetettek oda harapni, csak kimúlt lovak mosatlan beleit; egy völgyzugban elhurcolt asszonyok, akik harisnyát foltoztak, fehérneműt mostak, éjjelente pedig arra kényszeríttették őket, hogy katonákkal háljanak; polgári lakosság út- és erődítésépítésre elhajtva és árokásásra kényszerítve, tömegekben összeterelve és vagonszámra Németországba hurcolva rabszolgaságba, félig lakatlan falvak, a Gestapo önkényének kiszolgáltatott városi lakosság: egy egész letiport ország maradt el a hadoszlopok mögött, és az ezer tűzvésszel izzó és ezer sebből vérző Sztálingrád állott minden út végén, és a legyőzött Sztálingrádnak kellett minden bűnt kiengesztelnie, minden gaztett nyomát eltörölni, kellett a gazt igazzá, a jogtalant jogossá tenni. Hogy egy legyőzött Sztálingrád csak tovább tágíthatja a bűnt és csak intézményesítheti a jogtalanságot, és mindhalálig csendőrökké és porkolábokká teszi a jogtiprókat, és nem hozhat mást a rabszolgatartóknak, csak pusztulást - ha ez a gondolat, olykor egy-egy, máskor több fejben fel is vetődött, ami nem is lehet másképp -, nyílt kifejezésre egy 330000 főnyi hadseregben sosem jutott.


    Sztálingrád mindenkiben mint a minden fájdalomtól való megváltás ígérete élt. És a legfelsőbb hadvezetés és maga a Führer újra és újra kilátásba helyezte ezt akkor, amikor már örökre elveszett.

    Az ajtó becsapódott!

    A Don melletti Kalacs volt az a pont, ahol a gyűrű bezárult és a gyűrű szorosabbra húzódott össze, mialatt a többi elvágott német vonal napról napra és hétről hétre tovább hátrált nyugat felé. A Sztálingrád terében harcoló német hadseregcsoport, amelyet egykor a Kalacs mellett, a Donon átfutó hadiút és különböző vasútvonalak tápláltak, és amely patkó alakban két nyitott végével a Volgára támaszkodva karolta át a nagy várost, most összeköttetéseitől elszakítva, maga került harapófogóba és városokkal és falvakkal, elvágott és a semmibe futó országutakkal, védelmi vonalakkal még mindig körülvett hatalmas terepévei most emberszívhez hasonlított a térképen. Testből kitépett, vadul lüktető szív volt.

 
- Harcolnotok kell az utolsó töltényig! - kiáltotta oda a Führer katonáinak és százszor is támadásra küldötték őket, hogy ellenálljanak az ellenséges áradatnak és állásaik feladását megakadályozzák. - Tartsatok ki, én mindent megteszek, ami hatalmamban áll, hogy kivágjalak benneteket! - biztatta őket a Führer, és ők kitartottak.
     Először a románok lovait ették meg, azután saját tüzérségük és saját szállítóparkjuk lóállományát, először négy ember kapott egy kenyeret, azután hét. Majd kétszáz gramm kenyeret kapott egy fő naponta, ami nem több egy ujjnyi vastag szeletnél. És kitartottak és hittek a Führer szavának és bíztak a felszabadításban.

     Bíztak Hoth tábornok páncéloshadseregében, és abban reménykedtek, hogy Manstein tábornagy felszabadítja őket, majd minden reményüket egy, a katlan belsejében véghezvitt csapatmozdulatba helyezték, de sem kívülről nem pattantották szét a gyűrűt, sem belülről nem nyitották meg. A fedezékek félhomályában más reménységek és új híresztelések lobbantak föl. Kína állítólag hadat üzent Angliának és Amerikának, Törökország és Spanyolország ugyancsak, és ez az egész világ helyzetét megváltoztatja és meghozza az ö szabadulásukat is, rebesgették. De Manstein páncélosait megverték. Kína nagyon messze volt, és Törökországról és Spanyolországról már senki sem beszélt.


     A berepülő Junkersek gyéren érkeztek; az út, amelyet meg kellett tenniük, egyre hosszabb lett. Berepülés és kirepülés közben tucatjával lőtték le őket. És a Don és Donyec közötti pusztaságon egy lezuhant repülőgép hevert, körülötte postazsákok a sztálingrádi katlanból. A levelek csupa fojtott jajkiáltás. A postazsákok még decemberben indultak útnak, néhány héttel a bekerítés után. Januárban már nem írtak leveleket, és nem írtak volna akkor sem, tömegesen legalábbis nem, ha a "Junkers"-ek rendszeres postaszolgálatot tudtak volna fenntartani. Nem írtak levelet, és nem vezettek naplót, erről rég letettek. Testüket furunkulusok lepték el, a gyulladásokba befészkelte magát a tetű. Éheztek, láz, hasmenés, hányás gyötörte őket, tagjaik megfeketültek a fagytól, és nem volt pirula, injekció, gyakran a kín és a nyílt sebek bűze maradt kábítószernek. Az otthoniak úgy jelentek meg a lázban vergődőknek, mint testetlen kísértetek, mindenki "kikészült", és nemcsak a lába, veséje, tüdeje, hanem a lelke is. "A pillanatnyi viszonyok közt szolgálatra alkalmas!" - döntötte el mégis a zászlóaljorvos, az ezred-, a hadosztály- és a csapatparancsnok, sőt maga a legfőbb hadúr, és az emberek újra őrségbe mentek, álltak a poszton, újra meg újra feltámolyogtak eredménytelen támadásokra a szovjet állások ellen, kimúltak, mint ló a kocsirúdnál, a hámban. Vagy félholtan visszazuhantak bunkerük félhomályába.

     Ez volt Gnotke körül közel és távol. Megint kilesett a tanárra, aki mindössze egy szürke vonás volt a földön, egy eldobott gally a hófúvásban. Olyan óvatosan mozdult, hogy szinte mozdulatlannak látszott, és csak sokára lehetett észrevenni, hogy lassan közeledik céljához. Ennek a tanárnak felesége volt, gyermekei voltak, háza volt, méhkasai a háza mögött, és itt kockára tette mindenét és az életét egy darab lóhúsért. És mit tehetett volna Gnotke: az ilyet nem lehet jobb belátásra bírni. A lótetem vonzóbb, mint bármely szó, vagy a legszentebb eszme.


 Gnotke Stüwére gondolt, akinek megdagadt a lába, aki mióta a remscheidi odalett, alig beszél, s akinek minden balsorsa tetejébe még a szemüvege is eltört. A vörös hajú Urbas őrmesterre gondolt, aki különös betegséggel feküdt priccsén. Gondolt arra a repedtfazék Gimpfre is. Vjazmában hát nem a tűzvonalban volt, hanem egy őrparancsnokságnál, és ezen az őrparancsnokságon történt vele az, ami nagyobb rombolást vitt benne véghez, mint a büntetőszolgálat vagy akármi más. Ennyit sikerült megtudni Gimpf ügyéről.
     Dingelstedt tanár eljutott a lóig. Fölnyúlt, késével kivágott egy darab húst. Gnotke figyelte. Nem hallott mást, csak a vihar üvöltését, nem látott semmit, csak a kéz a kés mozdulatát a kavargó hóban.
     Talán szerencséje van és sikerül - gondolta. 
     De lövés dördült.

 


 

"- Merre ezredes úr?
- A halálba, semmiért. És ennél nincs rosszabb.
- Ezredes úr meg a torreádor-dalt fütyüli?
- Igen, Latte. Tegnap meg akartam adni magamat, ma meg... mit is akartam, mit is akarhat, aki a földön tér észhez, pocsékká téve: egy rohamosztag-akciót akartam vezetni, még utoljára, de már ezt se sikerült összehozni. Ni, hiszen volt Sztálingrád cél is, de most a halál üstje, mi meg benne ülünk, nyakig. És ki-ki fölfalja a másikat, a gyönge elhull, a beteg kinyúlik. A beteg már nem bír a vályúhoz mászni; alsóbbrendű. Aki meglopja a másikat, és megtömi a hasát, az valamivel tovább fog elszuszogni, az felsőbbrendű. Mondja, Latte, látott már hullát, amelyiknek fel törték a koponyáját, és kiették belőle az agyvelőt?
- Ezredes úr!
- Én igenis láttam feltört koponyákat. És aki ilyesmire képes, az kiválasztott ebben a halálüstben, az talán túléli ezt is.
- Ezredes úr, ha szabad megjegyeznem . . .
- A románokat ne emlegesse nekem, azokra mi már épp eleget rálőcsöltünk. A felsőbbrendű fajról szóló mesét viszont biztosan nem ők találták ki. Mindegy: láttam olyan koponyákat, néhány olyat, útközben. És ez következmény, a végcél, amely felé törni neveltek minket, és amerre törekedtünk, nemcsak amikor a Donon átkeltünk meg a kalmük pusztára értünk, meg a sztálingrádi gyárnegyedbe. Ez a vége, ide vezet a felsőbbrendű faj eszméje.
Hallja a rikácsolást, Latte?
- Nem, ezredes úr. Sajnálom, nem.
- És ez mi? - bökött Vilshofen a birodalmi sasra, a hitleri felségjelvényre Latte zubbonyán. - A keselyű. Idevaló, igazán, és itt is gubbaszt a mi katlanunk peremén, és velünk jön, elkísér mindenhova. - Hosszúra nőtt körmét a szövet és a felségjelvény közé peckelte: - Ettől majd meg kell válnunk Latte.
- Távozhatok, ezredes úr?
- Távozhat Latte. Aludjon egyet erre, aztán holnap folytatjuk."

 


 

     "Az "Ibolya"-vonalon állásba ment másik alakulat Lundt ezrede volt. Tulajdonképpen csak egy ezredtörzs és néhány kilométerre szétszórt csapattest: az ezred zászlóaljjá olvadt le, és amióta a visszavonulás megkezdődött, gyakorlatilag egy zászlóalj-segédtiszt, Lawkow hadnagy vezette.
     De már jött az új parancsnok, a berepült Henkel százados. A hadosztályparancsnok rendelkezésére, és hogy üzemanyagot takarítsanak meg, a teherautó egyenesen a legelső vonalba vitte Henkelt, vagy is a hóban szétszórtan fekvő csapat közepére, ahol Lawkow hadnagy szállását felütötte.
Henkel leereszkedett a vezetőfülkéből, mögötte a vezető, aki aztán leszedte a százados két bőröndjét. Álltak a hóban, a csillagfényes égbolt alatt; a százados körülnézett, a vezető elindult egy hóba taposott ösvényen:
- Erre egyenest, százados úr. - Az ösvény lefelé vitt egy alig embermagas, hóval befútt vízmosásba, ahol váratlanul beletorkollott egy tág szájú barlangba. - Itt volnánk, százados úr.
- Itt? Hol van itt a fedezék? - A százados megtorpant a hóban, a fagyosan szikrázó csillagok fényénél csak egy agyagfalba vágott üreget látott, benne a földön pislákoló tüzet. Förtelmesen büdös füst terjengett, aztán egy kéz nyúlt ki a sötétből, megkotorta a tüzet, vörös láng csapott föl, s a fényénél egy göncből-köpenyekből összehordott vacok látszott, a tűz körül néhány főzőedény, konzervdoboz, a vacok mellett egy ládán telefonkészülék, a vackon pedig egy sofőrbundából eszkábált sátorféle alatt egy kis termetű, ragyás alak kuporgott maga alá húzott lábbal. Az alak kimászott, bemutatkozott: Lawkow hadnagy volt, a zászlóaljparancsnok-helyettes.
- Miért itt ül, hadnagy úr- kérdezte Henkel, miután meghökkenését lekűzdötte. - Miért nem a fedezékében?
- Ez a zászlóaljparancsnoki harcálláspont, százados úr.
- Képtelenség. És hol lesz az én szállásom?
- Majd összébb húzódunk, van még hely a bunda alatt.
- Képtelenség. És micsoda disznóól ez? És hol a többi tiszt szállása?
- Én vagyok az egyetlen tiszt a zászlóaljban.
- Atyaisten!
- Nem óhajt helyet foglalni, százados úr? A döbbent Henkel nem tehetett mást, bebújt a bundasátor alá. Lawkow is visszamászott, összeguborodott.
- Így védve van az ember - mondta. - Ha a lábán ül, nem fagy meg a lába.
Atyaisten, mibe másztam bele, gondolta Henkel. Békén megvoltam Harkovban, a katonai nyomdában, nyugalmas poszton, már-már nyugdíjason, ahol nem lehet előlépni - de hiszen ezért jelentkeztem Sztálingrádba, tettek meg egyből zászlóaljparancsnoknak. Most aztán itt ül az ember, megvan a zászlóalja. De hol az istenben van? És miféle törzsszállás ez? Képtelenség, ilyen nincs, ezt valahogy tisztázni kell. És sürgősen megismerkedni a zászlóalj helyzetével.

- Hol helyezkedik el pillanatnyilag a zászlóalj, hadnagy úr?
- Előttünk - mutatott ki a behavazott vízmosás felé Lawkow, de mert nem arra, hanem messzebbre, az árkon túli síkra mutatott, valahogyan a csillagos égboltra lendült a keze. - Lövészgödrökben, kettesével-hármasával, itt-ott öt fő egy fedezékben. Egy Bolsaja Rosszoskából kivezető út oldalvédelmét adjuk. Ki is kellene még mennem egyszer. Nem kapott enni a nép: legalább dumálnom kell valamit.
- Dumálnia?
- Ha nincs mit enni, legalább dumával meg kell etetni a népet. Mindig azt csinálom.
Henkel a polgári életben igazságügyi felügyelő volt Bautzenban, pontossághoz és rendhez szokott, szabatos fogalmazáshoz is: gyanús alaknak érezte a gubbasztó, csökött, ragyás és koszlott hadnagyot.
- Jelentsen tisztességesen - mordult rá -, egy zászlóaljat így nem lehet átadni, ilyen pontatlan előadásból nem alkothat az ember képet a helyzetről. - Lawkow erre szabatos fogalmazásban közölte, hogy az alakulat három napja nem részesült meleg élelmezésben, ma pedig hideg élelmet sem kapott.
- Azonnal odairányítani egy mozgókonyhát! - csattant föl Henkel.
- Jelentem, mozgókonyhánk nincs. És ha volna, akkor se volna miből főznie: ma ismét nem kaptunk semmit az ezredtől.
- Képtelen állapot! Azonnal beszélnem kell az ezredparancsnokkal!
- Igenis, százados úr, hívom az ezredest! - Lawkow közelebb húzta a távbeszélőt, hívta az ezredet, kapcsoltatta Lundt ezredest.
     A beszélgetés csak egy-két percig tartott. Lawkow köpenybe-sálakba bugyolászkodva figyelte a százados arcát. Henkel sápadtan, komoran letette a hallgatót, egy ideig hallgatott, idegenül meredt a hadnagyra, aztán azt mondta:
- Nagyon ideges úr ez.
Lundt az élelmezésről csak annyit mondott, hogy nem segíthet, Henkel tegyen, amit tehet, és ebben támaszkodjék Lawkowra, annak már van gyakorlata. Továbbá haladéktalanul építtesse ki az állásokat, használjon föl a helyszínen föllelhető minden anyagot. Ilyenformán Henkel úgy döntött, hogy azonnal megszemléli az első vonalat. Még visszatért az élelmezésre:
- Az ezredes úr szerint maga tudja a módját, meg tudja oldani az élelmezést. Biztosítani kell, sőt biztos alapokra kell helyezni. .
- Biztos alap egyáltalán nincs, százados úr, se élelmezésben, se lőszer-utánpótlásban. Tulajdonképpen semmiben.
- Akkor hogy oldja meg az élelmezést?
- Akadt eddig útközben ez-az, amit a géhák elhagytak, amikor arrébb kellett állniuk. Résen álltunk, amikor a törzsek még mind keletnek vonultak, elfogtunk néhány lovat, marhát, jármű után kötöttük, magunkkal hoztuk, aztán levágtuk. Ez, persze, csak szerencse dolga, és így csak máról holnapra voltunk meg eddig.
- Rémes!
- Amíg akadt ez-az, addig nem is volt olyan rémes. De most végképp nem akad semmi, és nincs.
- Nincs? Étlen nem bírhatja az állomány!
  A hadnagy elvigyorodott. Henkel nem értette és mocskosnak érezte a vigyort.
- Irány az első vonal! - mondta gyorsan. A barlangból kilépve a sötétséget szidta: - Az orra hegyéig se lát az ember. - A gépkocsivezető, aki a tűz mellett gunnyasztott, a fejét ingatta. Ez se bírja sokáig, gondolta, ennek is akár rögtön megáshatnánk a sírját. 
Henkel, amikor visszaértek a szemléről, újra ugyanazt hajtogatta: hogy ez képtelenség.
- Se futóárkok, se drótakadály, se bunkerok! Ez nem védővonal! És mivel építtessem ki, ha egyetlen szög, egyetlen deszka sincs? Képtelenség! 
Aztán kifakadt: - Megmondom, hadnagy úr: egyáltalán nem törtem magam egy zászlóaljért, és nemigen fűt a becsvágy. Harkovban pedig azt mondták, hogy hamarosan itt lesznek a felmentő csapatok, bízhatok benne.
- Én semmiben sem bízom már - mondta Lawkow.

 

     Naponta öngyilkosságok, naponta elveszti valaki az eszét. Még legkevésbé az első vonalban, a naponta vékonyabbá váló gyűrűben. Ott talán teljes tompultságba süllyedtek az emberek, de természetes körülmények közt haltak meg. Kimerültek, megfagytak, elvéreztek. Hanem a katlan belsejében, a törzskari bunkerokban, a parancsnokságokon, a géhákon és számvevőségeken, a műhelyszázadoknál és ellátóknál tanácskoztak, terveket kovácsoltak, menekülési és kitörési terveket, kártyacsatákat, már nem aludtak, vagy csak aludtak, üzleteket kötöttek, csereberéltek, vesztettek és nyertek, tomboltak és szitkozódtak, imádkoztak és szent énekeket énekeltek, megvitatták az öngyilkosság minden nemét, aztán hol ez, hol az nyomta a halántékához a pisztolycsövet. Ahol a gyalogos az árokba vagy a hirtelen felhányt hósánc mögé lapult, és ahol mellette lapult a parancsnoka is, ott a katlan pereme volt, emitt a feneke, ahol egyetlen szó forrásba hozhatott mindent, farkát lóbáló, fújó, tülekedő, barommá tehetett bárkit a józan ész minden korlátját és törvényét letipró dühöngést szíthatott.


     Páncélosok! - ez volt egy ilyen szó.
     Pityomniknál történt, a hatalmas repülőtér déli szélén, ahol terv szerint a 376. és a 29. gépkocsizó gyaloghadosztálynak kellett állásba mennie, de Dmitrovka és Novoalekszejevka térségében mindkettőt szétverték, és csak szürke falkák botorkáltak a terepen, tehergépkocsik kecmeregtek, átvonultak a repülőtéren és Pityomnikon, aztán tovább.
Ezek valamelyikéből hangzott-e fel a kiáltás, vagy ezeket a napok óta páncélosokkal a hátukban futókat látva ordította el magát valaki?


    - Páncélosok! - tört ki egy rémülettől tág torkon. És ki tudja, hol és kién először, ahogy ki mondhatja meg, ha veszett kutyák falkája száguld falvakon és falvakon át, hogy melyiken tört ki legelőször a veszettség?
- Páncélosok! - harsant Pityomnikban a vészkiáltás. - Páncélosok! - kiáltották a repülőtéren, és a kiáltás behatolt a repülőtéri irányítókhoz, a repülésvezetőkhöz, a térparancsnokság bunkereibe, a kötöző hely sátraiba, hallatszott a gyülekezőhelyeken, az országúton rekedt lovak és gépkocsik között, ahol verem vermet ért, bunker bunkert, ahol a hús-, a kétszersült-, a hüvelyes-, az ital raktárak voltak, és mint a tűzcsóva csapott be Pityomnik faluba.
     A sebész kezében megremegett a csontfűrész. A rádiós ledobta a fejhallgatót. A sírásó a temetőben eldobta az ásóját, a térparancsnok a sofőrjéért ordított. A sebesültek a kötözőhelyen feltápászkodtak priccsükön. A számvevő a raktárban hagyta a kenyeret, a marhahúst, az italt. Aki kocsira kaphatott, azon ment, akinek a lába bírta, futott. Ezrek rohantak Pityomnikon át és Pityomnikból az országútra, zilált, bomlott falkák. És az irány azon a terepen az előnyomulás napjaitól fogva - ez volt az átok, az átváltás diadalból halálba - mindig ugyanaz maradt, Sztálingrád.


     A leszállópályát még nem ülte meg az esti köd, két Junkers jelentkezett, szállítógépek, vadászvédelem nélkül is megérkeztek a repülőtér fölé, néhány kört írtak le, áttörték a felhőrongyokat és leszálltak.
A szanitécek munkához láttak, vagy negyven sebesültet hordtak ki, és ez, mint minden leszállásnál, jeladás volt: százával botladoztak, ahogy csak bírtak rögtön a sátrakból a repülőtérre a sebesültek. Az első gép megállt, bár a légcsavarok tovább forogtak. A kabinajtó kinyílt és a kirakodás megkezdődött. A második gép alatt is felporzott már a hó. Harmincnyolcan figyelték ezt feszülten hordágyon fekvők - a mellükön fémlemezen a nevük -, s az egyikük Steiger százados volt.


    Térdig levágták a bal lábát. A szilánkot még nem lehetett a karjából eltávolítani. Fejsérülése veszélytelennek bizonyult. Remélhette, hogy eljut egy hazai kórházba, onnan meg Bopfingenbe, és ha műlábbal is, de birtokába veheti kis birodalmát, a füsttől fekete kürtőt, a fújtatót, az. üllőt, a satut, a pörölyöket és a fúrókat. A hordágy, mellén a névtábla, az út haza. .. Bopfingen, a rézműves műhelye, zegzugos házacskája a Kochengassén, a konyhában a felesége, fájront után egy pohár bor a törzsasztalnál, beszélgetés egy fuvaros paraszttal: az után, amit átélt, olyan boldogság, hogy fel se tudta fogni. A hómezőn a légcsavaros, két hatalmas szárnyú madár, amely majd visszaszáll vele a csodás, egyszerű, természetes életbe, olyan volt, mint egy látomás. Nem hitte.
     És csakugyan látomás volt.
A légvédelmi üteg már napokkal előbb megkapta a parancsot, hogy szükség esetén lőjön bele a tömegbe. A csövek vízszintesre voltak állítva, de az üteg nem tüzelt. A havon százával tolongott a takaróba, sátorlapba burkolózott ember, rongyokba bugyolált lábak csoszogtak. De mások gyorsabbak voltak a sántikáló sebesülteknél, lobogó szemű, tátott szájjal ziháló, ordító alakok törtek át rajtuk, gázolták le őket, a legázoltak már nem ordítottak, arcra buktak a hóban, aztán egy zsák bab, egy zsák csokoládé, kétszersült maradt le, pálinkás ballon zúzódott szilánkokra, kolonclábú testek vergődtek halomban, lettek lépcsővé a kabinajtó előtt, a mesebeli madár belsejében. Magasodó lépcső, amelynek a tetején az erősek, a győztesek meggörnyedve másztak be a gépbe, az ordítozásba belesüketült őrök csapkodtak hátra puskatussal, törtek maguknak utat, dobták el a fegyvert, préselődtek be a gépbe, amelyben csak húsz embernek lett volna hely, és amelyből a magával hozott élelmet se maradt idő teljesen kirakni. A pilótának nem volt más választása - már ereszkedett a köd lefelé -: befurakodott a helyére, felpörgette a légcsavarokat. A hó porzott, a motorok dörögtek, a visszazuhanók fölüvöltöttek. A kabinajtó még nyitva, karok, lábak az ajtóban; a túlterhelt gép kétszer zökkent vissza a földre, aztán nehézkesen fölszállt.
Mögötte a másik. Ez átgördült a visszazuhantakon és a sebesülteken.

 

 

 

 

     Többen meghaltak, köztük Steiger. Ő nem rögtön: még fölemelte a fejét, még látta ellebegni a nagy madarat, lehullani róla a sötét emberfürtöket, látta a havon maradtakat is. Fölgyújtottam bárki házát? - gondolta. Nem. Elkötöttem bárki tehenét az istállóból? Nem. Kellett nekem a Volga? Nekem aztán nem. Másoknak igen. Mások házakat gyújtottak föl, teheneket kötöttek el az istállókból, még öregasszonyok kenyerét is elvették, és elhurcoltak asszonyt-gyereket is, magam láttam. Magad láttad, Steiger százados, de együtt mentél velük meddig, Steiger, te rézműves, és meghalsz, nem Bopfingenért, hanem egy öl kalmük földért, és a műhelyedhez, házadhoz már nem visz út. Hát ezt hibáztad el.
- És megigazíttatik, ami hamis. Ámen, úgy legyen.
  Így halt meg Steiger százados.

 

 

 

 

 

 


 

     Simmering novemberben tért vissza szabadságáról, négy nap késéssel érkezett Vertjacsijba, és amit az alatt, amíg késni kényszerült, megfigyelt, azt jól megérttette vele saját egészségügyi alakulata helyzetét is, a sztálingrádi északi frontét is. 


    Sohasem volt ott elegendő lőszer, még kevésbé volt más anyagi utánpótlás, a sebesültszállítás pedig az anyag és lőszerszállítás mögé volt besorolva: a Csir folyó vonaláig egyetlen sínpárt sem biztosítottak egyetlen kórházvonatnak sem. Sebesülteket, ha könnyűket, ha súlyosakat, mindegy, teherautók hordtak hátra üresjáratban a Csirig, még a Donyecig is, és hogy ez mit jelentett, arra rájött Simmering, amikor minden kis vasúti állomáson csapatokat, szekéroszlopokat, páncélosokat, tüzérséget, alkatrész-, lőszer-, élelemszállítmányokat látott összetorlódva, és közéjük ékelődve a sebesültszállítmányokat, amelyek aztán huszonnégy óra hosszat is álltak, míg legalább egy állomással tovább juthattak. S ez még novemberben volt. A teherkocsikban már akkor sem volt kályha, hiszen csak akkor rakták meg őket sebesültekkel, ha üresen fordultak vissza: mire sebesültek utaztak bennük, mínusz
10-15 fokot mutattak a hőmérők, kiszámíthatatlan, hogy hány embernek fagyott meg és le keze-lába emiatt, hány ember fagyott meg, hány életbe került a sebesültszállításnak ez a módja. Simmering akkor rájött, hogy tébolyult életpazarlás folyik. Pedig Sztálingrád még körül sem volt zárva, a módszer csak ízelítő volt abból, ami a katlan bezáródása után várt a sebesültekre.
    

     Simmering lassan haladt a sebesültjeivel. A lábán botoscsizma, mögötte nagyon soknak csak rongyokba tekerve a lába. Simmering nem nézett hátra, nem látta, hogyan fogy, rövidül mögötte a sor (amely a szűkös élelmet szállító szánokkal együtt még mindig hosszan elnyúlt).
Simmering az altisztjeire bízta, hogy búcsú szavakat átvegyenek a hóba zöttyenőktől, ő nem tudott egyebet tenni, mint az élen menni, evvel valamicske erőt és reményt szuggerálni a menetbe.


     Ámbár: mi reményt? Hová vezette a menetoszlopát?
Gumrakból jött, a Tatársáncnál páncélosok tüze elől délnek kellett fordulnia. Egy éjszakát vermekben töltött a menet, aztán romok, tűzfalak, kémények, vakablakok meredeztek föl, Sztálingrád. Hová? A hadseregparancs szerint, amely valahogy odaért, a sebesülteket is, az egészségügyi alakulatok maradékát is a térparancsnoksághoz kellett vezetni, ott összegyűjteni és ellátni.
     Összegyűjteni és ellátni: papíron ez a parancs. De nem volna-e emberségesebb (hetven nap volt az út, közben volt Vertjacsij, Baburkin, Bolsaja Rosszoska, Gumrak meg ami ott az "összegyűjtöttekkel és ellátottakkal" történt) megállni a romváros előtt, és szélnek ereszteni az összegyűjtötteket? De egy katonaorvos nem ereszt szélnek, hanem összegyűjt és rendbe szed és vezet. Ha mást nem tehet. Hová vezet? A térparancsnokságra, mondja a hadsereg, mondja a katonaorvos is, de a tiszti köpeny alatt az ember konokul ismétli a kérdést, hogy hová is, a lelkiismeret szerint?


     Derült ég. Olyan metsző hideg, hogy a könnyező szem alatt megfagy a könny, az orrnyálka jégsörétté dermed. A nap süt. Simmering mintha egyszer már látta volna ezt a menetet vagy ennek a mását - vagy ez a mása annak?
Harmincéves volt akkor (most harminchat), nászutas. Egy apácakolostor kerengőjének ódon falán látott egy mész- és salétromvirágos freskót: Bázelban volt ez, Charlotte megborzongott, a mellére simuIt, ő érezte a teste melegét, a freskón pedig a halál vezetett egy halotti leplekbe burkolódzott menetet, az arcok sápadtak voltak, a halál elöl furulyázott. Melyik a kép, melyik a tükörkép? A menet élén egy orvos lépdel, ő a megtestesült remény, hogy a menet majd eljut válahová, ahol jó lesz, ahol vissza tér a testi erő. Elöl a furulyaszó.


     Én fújom a furulyát! Úristen, hiszen meg kellene állni, hátrafordulni, előkapni egy hosszú ostort, közibe csapni sebesülteknek, keheseknek, éhtífuszosoknak, gyomorbajosoknak, gyulladt veséjűeknek, elriasztani reménykedőt, bizakodót, hogy fusson, amíg futni bír, jusson át legalább száz, csak húsz, csak tíz az oroszokhoz, maradjon életben. De nem, katonaorvos és törzstiszt ezt nem teszi, és ha látja is, milyen erkölcsi magatartást követel tőle egy őrült parancs, száznyolcvan fokos fordulatra vállalkozni képtelen. Simrnering logikus gondolatokba menekült a megtisztító tett elől.


     Mi váltotta ki a sebesültellátásnak ezt a csődjét? Először: csak kisegítő jellegű volt a hátraszállítás a mögöttes területre, ezért eleve tízezer sebesült maradt Sztálingrádban és a város körül, amikor bezárult a bekerítés gyűrűje. Másodszor: a visszavonulás pánikjában az egészségügyi felszerelés a Donnál maradt, egészségügyi századoknak csak: töredékei maradtak, a könnyű sebesültek a Golubája-völgyből, a Don-kanyar egész keleti szakaszáról Sztálingrád felé szorultak, túlzsúfolták a már sokszorosan túlzsúfolt egészségügyi állomásokat. Harmadszor: amikor a katlan nyugati front ja átszakadt, üzemanyag híján a kötözőhelyeken maradt a kötszer, a fölszerelés, ottmaradtak a sátrak, a tábori konyhák, az élelemtartalékok. Negyedszer: a sebesülteket hadseregparancs ;értelmében tilos volt hátrahagyni. A parancs következményeként fagyott meg számtalan sebesült, borítottak utakat holttestek, akadtak el kocsi oszlopok a hóban, fagytak meg a kocsikban sebesültek, tört be a még járni képesek újabb áradata azokra az egészségügyi állomásokra, amelyek már képtelenek voltak bárkit fogadni, megetetni, ellátni. Ötödször: a repülőterekre eleve csak kevés sebesültet szállítottak, gépkocsi és üzemanyag hiánya miatt, a légi szállítás eleve akadozott, a gépek nem érkeztek meg, az erős légelhárítás miatt nem tudtak leszállni, ha leszálltak, szinte csak percekig maradhattak, a hazaszállítás csalóka reménnyé, lázas látomássá vált. Hatodszor. Simrnering gondolatai itt összekuszálódtak. Csak képek villantak föl:
     Amikor Vertjacsij már elesett, akkor az a sátor Baburkinban. Körülötte a puszta havon a sebesültek. A sátor fűtetlen, három orvos operál három asztalon, az ujjaik merevek a hidegtől, az injekciós ampullákba bele van fagyva a gyógyszer. A levetkőztetett sebesült lázas teste süt, föltárt sebe gőzölög, az orvos szemüvegét befut ja a pára. A sebesült sok vért vesztett, újból kiteszik a hóra. Aki sok vért vesztett, gyorsan megfagy, aki keveset vesztett, lassabban. Van aki életben marad (nem a sok vagy kevés véren múlik, hanem rejtélyes erőkön), másnap mindenki földbunkerokat ás, aki mozdulni bír, a sebesülteket elhelyezik, a sebesültek fölélhetik a maradék életerejüket, hogy a legközelebbi hátravonáskor fagyhassanak meg, útközben vagy a következő segélyhelyen.


     A következő állomás Bolsaja Rosszoska volt.
     Az újabb harcra fölbiztatottakkal, akik addigra összes testi és lelki erőtartalékukat fölélték. Hoth vagy Manstein nevének említésére föl se pillant már senki. A Führer szava, amely szerint a szenvedésből fog a világtörténelem legnagyobb diadala megszületni, ugyan kit érdekel még (Baburkinnál még fölcsillantak a szemek), ki bízik még ebben. A lezüllött segélyhely emberanyagát odatévedt végkimerültek, gyomorbajosok, már éhséget sem érzők, állapotuk iránt már közönyösek gyarapítják, egy boncolóasztalra tétetett holttest mindent megmond: 180 centiméter magas ember, a testsúlya 42 kilogramm. Testszövete szikkadt. Rosszultápláltság.


     Simrnering olvasott a leletből. Mégis még dühödtebben kapaszkodott a Führer-ígéretbe: kivágják őket, jön a fölmentő sereg. Hajszolt sofőrt, lóápolót, hajtót, orosz foglyot (egy karéj kenyeret, egy csajka híg lóhúslevest kaptak naponta) vermeket ásni, még egyszer fűtött menedéket teremtett néhány száz sebesültnek. Aki még jött ezrével, mehetett tovább. A következő hullám is tovább, a Rosszoska-völgyön át.
     Tovább. A katlan szűkült. Számolatlan halt az ember, egyre több lett a haldokló, a szűkülő területen körkörösen befelé húzódott mindenki, Gumrak felé.
Ott: az állomásépület, a tábori kórház, a vagonok a párhuzamos sínpárokon.

 

Az állomásépületben is betegek, szobákban, folyosón, egymás mellett, egymás fölött a mennyezetig, és az ablakok előtt éjjel-nappal a fölvételben reménykedők arca. És ismét egy jel: egy fölnyújtózó, aztán összecsukló alak, aki fölemeli a két karóvá fagyott karját (emberfölötti erő kell hozzá), és egy csepp melegért könyörög. Aztán arcra dől, és a karja úgy törik el, mintha üveg volna.


     Jelek, látomások. A változó parancs: Vertjacsijnál, Baburkinnál tilos volt hátrahagyni a sebesülteket. Gumrak után a sebesülteket hátra lehetett hagyni, de egészségügyi személyzet nem maradhatott velük. Súlyos sebesülteknek ez halálos ítélet volt: Gumrakban halottakkal telezsúfolt állomásépületet foglaltak el az oroszok, a vágányokon álló vagonokban százhúsz megfagyott embert találtak. A gumraki hadparancs már nem is jel volt, hanem leleplezése annak a félelmes nézetnek, hogy aki karját-lábát föláldozta, ne mutogassa majd amputált csonkjait Németországban, ne lássák az utcákon. Az élet felé nyílóhátsó ajtót (elhagyott helyen fehér zászló fölötte) be kellett zárni. Mindenki haljon meg!     

     Tény volt ez, az orvos pedig nem akarta tudomásul venni. El akarta szigetelni magában, mint egy kövületet, egy idegen testet. A segítő, a gyógyító, az életre keltő ember - váll-lapján kék mezőben, ezüst zsinórral szegve Aesculapius botja, amelyre kígyó tekeredik - hetven napja dolgozik a halál előszobájában, parancsra, amely sírásóvá teszi.


     Messze mögöttük Gumrak. Előttük a sztálingrádi térparancsnokság. Vajon mit ígér? Simmering megállt, megvárta a menetoszlopot, elvonultatta maga előtt. Alig akadt ember, aki fölnézett volna. Mind csak lépdelt, lépdelőben-mentében aludt, vonszolta a mély hóban a köpenye alját, alig haladt, az egész menet akár a bárka, amelynek nincs szél a vitorlájában, amely csak lebeg a fekete vízen. Simmering tekintete egy katonán mégis megakadt, az az egy még fölnézett, és az orvos emlékezett rá: egyike volt az utolsó operáltaknak a gumraki futószalagon. Három bordája tört el, a lapockája volt sérült. Tántorogva lépdelt, verejték ült a homlokán, fagyott rá, fagyott borostás arcára is. Simmering a sor mellé lépett, elindult. A katonát Franz Widomecnak hívták. Bottropi volt, eredetileg bécsi, onnan vitték el Bottropba dolgozni. Másféléve nős, de csak négy hónapig élt a feleségével, aztán bevonult. Levelek? Sok levelet kapott, hogyne, amíg volt posta. Tavasszal még járt otthon, szabadságon, akkor újra fölkereste az asszonnyal Bécset.
- Három borda, egy lapocka - mondta váratlanul Widomec - még olcsón megúsztam. Olcsón megfizettem az adósságot.
- Mifélét - lepődött meg az orvos.
- Hát, egyszer elettük egy orosz vénasszonynak az utolsó krumpliját. Például.
Furcsa, gondolta az orvos.
- Meg nemcsak a krumpliról van szó, doktor úr.
Olyan sok nálunk az idegen nép. Görög, szerb, ukrán, aztán mind éhbérért dolgozik, belefúl a koszba.
- Mióta jár magának ilyesmin az esze?
- Bécsben jutott eszembe először. Szombaton az utcán koldultak az idegen munkások. Piszkosul nyomorultak. Amikor láttam őket, eszembe jutott, hogy utol ne érjen még valahogy minket is ugyanaz.
Furcsa, gondolta az orvos. Milyen nyíltan kimondja.
Az ember folytatta.
- Azelőtt azt hittem, ha vége lesz a háborúnak, mindent egykettőre elfelejt az ember. De nem úgy lesz, doktor úr, ezt az egészet valahogy el kell intézni magával az embernek.
- Igen, ezt el.


     És előrement megint, a menet élére. Furcsa, tűnődött, hogy éppen ez, aki szembenéz a tényekkel, szegi föl a fejét, lát maga előtt valamicske jövőt, miközben a többi hamvába hal. A fölgyorsult leromlásnak nyilván nemcsak a szervezet zsírvesztesége az oka, más hiány is van.
     A menetoszlop beérkezett a városba. Az út udvarokon át, romok közt vezetett, számos utcát el kellett kerülni, mert belőtte az ellenség. A romok közt abban a derült időben is köd állt, égett szag terjengett. Mikor, honnan lőttek, nem lehetett tudni. Talán mindenfelől. Egy futóárok jól fedezte a menetet, a végén a térparancsnokság épületével találta szembe magát Simmering. A hatalmas épületnek három szárnya nyúlt el hátrafelé, és bár ablak nem volt rajta, csak kitört, ásító ablaknyílás, még egyike volt a város legépebb házainak.

   

     Az utolsó hadseregparancsok egyikének értelmében a Sztálingrádba özönlő sebesülttömeget a központi térparancsnokság épületében kellett összegyűjteni.
     Amikor Simmering orvos alezredes Gumraktól Sztálingrádig elvonszolt menete bekanyarodott a nagy kapualjba, épp sötétedett. Amikor a sebesült Lawkow odaért, az udvar fölött már ragyogtak a csillagok, az épület falai kékesen nyújtóztak bele az éjszakába, és a földszinti ablakok alatt púposodó buckákon, amelyeket kerülgetni kellett, nem látszott, hogy mik, hacsak egy-egy különös forma, egy-egy a kupacokból kinyúló alakzat föl nem hívta magára a figyelmet. Az embermagas buckák a bejárattól az udvar sarkáig sorakoztak, a saroktól az épület oldalsó szárnyának a bejáratáig, aztán a bejáraton túl tovább sorakoztak végig a ház körül. Hullasánc.

     Simmering megállt.
     A sebesültmenet éle - aki már beért az utcáról, áthaladt a kapualjon - parancsszó nélkül szintén megállt, balra vonalba fordult.
- Tiszthelyettes! Ez mi?
     Simmering egy egészségügyi tiszthelyettest szólított meg, aki másodmagával egy halottat hozott ki épp a kapun, hordágyon, hordágyastul fölnyomta egy bucka tetejére, ahol két másik ember átvette a terhüket.
- Ajaj, alezredes úr - felelte az altiszt, és tehetetlenül legyintett, mint aki azt akarja tudatni, hogy mi van még odabenn, s aki azt meglátja, nem kérdi, hogy emez mi itt kinn.
- Mióta ilyen ez az udvar, tiszthelyettes?
- Négy napja még nem ilyen volt. De amióta belőnek, lehetetlen fölcsákányozni a fagyos földet. A halottakat szembe, a kamrába szoktuk rakni, de az már a tetőgerendáig tele van. A tömeg pedig csak sereglik, sereglik. Az egészségügyi század mást se csinál, csak a halottakat hordja, de evvel a dolgával se bír már.
     Ilyen helyzetre érkezett Simmering.
     Lawkow csak egymaga jött, ahogy sokan jöttek egyesével a vízmosásokból, pincelyukakból, mint szállingózó, kék pelyhek a havas síkról. A kusza buckák a sánc előtt, amelyre zúzmara fényt vetettek a csillagok, mindenki megtorpant. Vissza? De hová? Verembe, hóba? Sötétség, elhagyatottság, éhség hajtotta őket a városig, és ha ez volt a hadsereg által kijelölt gyűjtőhely, akkor hátha jut valami, legalább egy csajka lóhúsleves. Ki-ki elment a buckák mellett. Aki ott feküdt, annak nem volt szerencséje, aki a saját lábán érkezik, az más, az még remélhet. Az emberek betolakodtak a kapun, és ha úgy megsajdult is egy hevenyében felkötött kar törött csontja, egy sebesült borda, hogy üvölteni kellett, befurakodtak legalább a lépcsőházba.


     Odáig jutott be Lawkow is.
     Odáig aztán Buchner őrnagy a hadnagyával, Looséval.
Buchner aztán még beljebb kűzdötte magát, és ha orvosig nem is jutott, egy szanitéc-őrmestert elkapott, kivitte magával, és csak akkor távozott, amikor az őrmester már beszállíttatta Loosét. Már a szabad ég alatt, a fagyos levegőn aztán újra hallotta Buchner azt a furcsa rikoltozást-károgást, amit odabenn, és ami úgy szaggatta a dobhártyát, s nem lehetett tudni, honnan jön. Emberi hang volt-e még, vagy kalitkákba befogott madaraké, három épületszárny három emeletén három emelet magasra föltornyozott ketrecekben gubbasztó, szárnyukkal verdeső, véres csőrrel maguk körül csapkodó madaraké? Mi volt ez: halódó madarak tornya? Vagy istálló, emeletes és végeláthatatlan, benne tűzben megégő, kötőféküket szaggató, fújó-horkoló, leroskadó lovak? Amikor Buchner az utcán odaért az embereihez, még mindig a fülében visszhangzott az a rikácsolásos-verdeséses-dobogásos hangzavar, és még látni vélte a csillogó buckákat, és akkor tudta, hogy az a hang a halálé. Odaállt az élre, elindult, némán haladt a malomig, aknatűzben sem lassított, amikor ködgránátok sivítottak fölöttük, nem fogta gyorsabbra a lépést.


     Loosét bevitték. Orvosi vizsgálat nem kellett: abban a házban kétféle beteg és sebesült létezett: aki tud járni meg aki nem. Azt megítélni, hogy ki melyik kategóriába való, elég volt az altiszt. Ha valakinek még a nadrágja is rongyos volt, és a lábára tekert ing merő vér, a leleten nem kellett soká töprengni. - A folyosóra - mondta az altiszt, mire a szanitécek a folyosó végére vitték Loosét, ott lerakták. A hadnagy aztán előbb csak várt: végigkűzdötte ugyan a háborút vermekben, árkokban, megszokta ugyan a nyers katonai hangot, de még megőrizte belénevelt illemtudását. Amikor már jó sok idő eltelt, megkérdezett egy szanitécet, hogy mikor viszik orvos elé. Az nem tudta. Újabb idő múlva azt kívánta Loose, hogy hívjanak oda orvost. De orvos nem jött, őt se vitték vizsgálatra. Csak két szanitéc jött, elöl-hátul megfogta a hordágyát, arrébb tette. Ezt néhányszor megismételték. Mögötte egyre hosszabbra nyúlt a sor, ő pedig lassan előbbre került a roppant hosszú, sötét és irgalmatlanul hideg folyosón. Valahol ajtókat hagyhattak nyitva: csukják be azt az ajtót, kérte Loose. De nem történt semmi, megmaradt a sötétség meg a hideg, olyan hideg, hogy mintha pusztai szél járt volna a folyosón. Csak annyi történt, hogy Loose előbbre-előbbre rukkolt. Se az előtte, se a mögötte fekvőket nem látta. Hallott hangokat, kiáltást, valahonnan lövéseket is, de különben csak némán, mereven feküdt mindenki. Aztán olyan közel jutott a folyosóvégéhez, hogy meglátta. De ott semmiféle ajtó nem volt, onnan nem nyílt műtő, ott se ablak, se ajtó nem volt, csak egy nagy négyszög, olyan magas és olyan széles mint a folyosó, és azon a négyszögön át az égbolt látszott, és azon a négyszögön az ég hidege süvített be a folyosóra.

   Hova lettek azok - gondolta Loose - akik előtte feküdtek a sorban? S most észrevette, hogy az egészségügyiek futva jönnek elölről üres hordágyakkal. De ott elöl semmi se volt, csak egy nyílás, ablakpárkány alatta nem, a nyílásban az égen villogó csillagok: hova lett a többi ember? Loose nem volt eszméletlen, apatikus sem, mint a többség. Néhány órája még a Tatársáncon állt, átjött a repülőtéren. A lába szét volt zúzva, mozdulni nem bírt, de különben ép ember volt, keringett benne a vér, az idegeinek semmi baja. Úgy becsülte, hogy húszan, talán harmincan fekhetnek még előtte.

- Vigyenek innen - szólt a szanitéceknek. - Vigyenek orvoshoz vagy máshová! Itt nem maradok! - Amazok megint előbbre emelték egy hellyel, aztán eltűntek a sötétben. Öt pedig a hordágyhoz béklyózta a sebesült lába. Égbolt, süvítő szél, hideg: az orra, az ujjai jéggé dermedtek. És ekkor elfogta a félelem, aztán ez rettegéssé nőtt, és Loose hadnagy ordítani kezdett. Olyan erővel ordított, hogy máskor az összes orvos, mindenki összeszaladt volna a harsogó hangra, de ez a hang most elenyészett egy üvöltő torony zajában, és nem történt semmi...

 

 


 

     Simmering egy hosszú folyosóra befordulva megtorpant: - Ez mi?
     A folyósónak minden ajtaja-ablaka le volt szedve, jeges szél süvített, a kövön hordágy hordágy mellett, sebesült sebesült mellett.
- Nem tehetünk mást - mondta Baumler. - Menthetetlenül súlyos sebesültek. Itt helyezzük el őket, fájdalommentes fagyhalállal mennek el. Helyet kell biztosítani a könnyű sebesülteknek.
-Ez itt az ellátás ezek szerint.
-Még a legemberségesebb, azt hiszem...

 


 

Új design! Az egyetlen magyar Olicity és a legaktívabb Zöld Íjász rajongói oldala! 6. évad & Arrowverse hírek!    *****    No.1 Christina Aguilera Fan Site - Minden ami X-Tina, minden héten újdonságok! Katt!    *****    TelenovelasWeb - Hírek, képek, videók, saját véleménnyel tarkított bejegyzések telenovellákról és a színészekrõl! Gyere!    *****    Hamarosan olvashatók lesznek az oldalamon az Asztro-tükör asztrológiai írásai, cikkei.    *****    Gesztenye, gesztenye, gesztenye... és egy álmos sün! Gyertek az októberi rétre Mályvával és Pipitérrel! Irány a Mesetár!    *****    Születési,baba,hold horoszkóp,elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,fogamzási képlet! Ingyenes tanácsadás!Várlak!Kattints!    *****    Ha te is a letisztult stílus híve vagy, nézz be hozzám! Smink, ruha, kritika //Style and Stuff// Style and Stuff//    *****    MINDEN HÓNAPBAN INGYENES G-PORTÁL SABLON! TELJESEN ÁTSZERKESZTHETÕ A LEGÚJABB KÓDOKKAL! Ne maradj le egyik hónapban sem!    *****    Rendeld meg az asztrológiai csomagok egyikét és teljesen ingyen megbeszélheted velem a kérdéseidet telefonon, skypeon!!!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film! Film!Film!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!    *****    A CSILLAGJÖVÕ OLDALON RENDKÍVÜLI AKCIÓK,LEHETÕSÉGEK.A MEGRENDELÉSEK UTÁN TELJESEN INGYENES KONZULTÁCIÓ,TANÁCSADÁS.VÁRLAK    *****    Õszi manókalandok a réten! Búcsúztassátok el ti is útra kelõ madarainkat Mályvával és Pipitérrel! Gyertek a Mesetárba!    *****    | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale |    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Extrák - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed - Charmed -Játékok    *****    Infrashape Horizontal fittness stúdió Debrecen    *****    WISE-VOGUE | SZISSZ ÉS KLAU BLOGJA TERMÉKTESZTEKKEL, TIPPEKKEL, ÖTLETEKKEL A MINDENNAPOKRA // WISE-VOGUE // WISE-VOGUE    *****    * GP Life * Webes hírek * Nem csak gportálos oldalaknak * GP Life * Webes hírek * Nem csak gportálos oldalaknak *    *****    Ha fújnak az õszi szelek - forogjanak a papírforgók!!! Négy szép színes forgó érkezett a Mesetárba! Kukkantsatok be!    *****    Légy a magad asztrológusa! INGYENES az asztrológia OKTATÁS az ASZTRO-suliban.