AZ UTOLSÓ ÁLLOMÁS: AZ ÁRUHÁZ

Az áruház pincéjében egy helyiségben laktam Paulusszal.

    A Vörös Áruház (Krasznaja Univermaga) a háború előtt.

    Az Elesett Hősök Tere. (A polgárháborúban elesetteké.) Keletről, a Volga felől nézzük, az áruház egy kis része látszik a kép jobb szélén.

Velünk szemben, egy folyosóval elválasztva volt Schmidtnek és hadműveleti főnökének a szállása. Két-három másik helyiségben a hadseregtörzs többi tagja talált menedéket. Roppant nagy áruház lehetett ez, ötlött fel bennem egyik körsétám alkalmával. A gondosan megépített pincén utca szélességű folyosó vezetett át, amelyre az udvarról tehergépkocsival lehetett behajtani.

   Az udvari bejárat...

A folyosó két oldalán raktárhelyiségek sorakoztak, amelyek valamikor nagy ablakokon át elegendő fényt kaptak.

A folyosó...

     Most homokzsákok tornyosultak az ablakok előtt. Járműveink a folyosón álltak a vastag falak és födémek által szilánkok és kisebb lövedékek elől védve. A padlás és a felső emeletek beomlottak, a ház a földszintig kiégett. Furcsa módon épségben maradt a kőlépcső, amely valamikor felvitt a padlásig. Ez látszólag szabadon lebegett a levegőben az emeletek között, s még fel is lehetett rajta menni.

     Az áruház a kép bal alsó sarkában. A színház jobbra felül, a térre középen beérkező, járművekkel tele széles út bal oldalán a második rom. A másik oldalán üres terület.  

    A második emeletről szabad kilátás nyílt a tágas téren át. A túloldalon,  egy utca végén egy színház romjai látszottak, keleten a Volga vize csillogott a romok mögött. A színháztól jobbra a Carica felé tévedt az ember pillantása, a Volga e kis mellékfolyója felé, amely szakadékszerű mélyedésben futott...

    TÖBB TÁBORNOK KÖVETELI A KAPITULÁCIÓT

    Január 26-án a nyugat felől támadó szovjet egységek a Mamajev-kurgánnál egyesültek a Volga partjától előrenyomuló 62. hadsereg csapataival. Ezt a dombot, amely körül már ősszel is olyan heves harcok dúltak, most végleg visszafoglalta a Vörös Hadsereg. A katlan így két részre szakadt. Az északi katlannal meg szakadt a telefonösszeköttetés, a VIlI. és a XI. hadtest magára maradt. A minden oldalról támadó ellenség szinte óráról órára jobban összezsugorította a két katlan-részt.

    Több tábornok, csapatok nélkül maradva, a Caricától északabbra levő egykori városi börtönben tanyázott, köztük von Seydlitz, Pfeffer, Schlömer, Deboi, Leyser, Edler von Daniels, valamint két ezredes, Steidle és Beaulieu. Ezek a véletlen folytán összeverődött magasabb rangú tisztek kezdettől fogva végigélték a csata minden borzalmát, és szemtanúi voltak katonáik lassú pusztulásának. Most már nem látták semmi értelmét a harc folytatásának. Lelkiismeretük azt diktálta nekik, hogy legalább az utolsó pillanatban "állj"-t parancsoljanak a pusztulásnak. Január 27-én csengett a telefonom; Schlömer tábornok a vezérezredessel kívánt beszélni. A beszélgetés elég rövid volt. Schlömer vázolta a csapatok állapotát, leszögezte, hogy képtelenek már bármiféle ellenállásra, és engedélyt kért a kapitulálásra. A hadsereg-főparancsnok felhívta a figyelmét a kitartást elrendelő parancsra, és letette a kagylót. Körülbelül fél órával később Schmidt altábornagy lépett be a helyiségbe, amelyben Paulusszal együtt laktunk. Izgatottan beszámolt egy telefon beszélgetésről, amelyet Müller ezredessel, a XIV. páncélos hadtest törzsének főnökével folytatott.
- Vezérezredes úr, a XIV. páncélos hadtest a kapituláció gondolatával foglalkozik. Müller azt mondja, hogy az alakulatok erejük végét járják, és lőszerük sincs már. Közöltem vele, hogy ismerjük a helyzetet, de változatlanul érvényes a "Tovább harcolni, kapituláció kizárva" parancs. Mégis azt tanácsolnám vezérezredes úr, hogy keresse fel személyesen ezeket a tábornokokat, és beszéljen velük. Paulus beleegyezett.

    Az ellenséges tüzérségi tűzben a városi börtönig utazni veszélyes vállalkozás volt, de baj nélkül ment végbe. Útjáról visszatérve Paulus elmondta nekem, hogy az összegyűlt tisztek mind panaszkodtak Schmidtre: jogos kérdésekre és. javaslatokra csak goromba válaszokat kaptak. Utaltak arra, hogy hadosztályaik teljesen szét vannak már verve. A harccsoportok önállóan veszik fel a kapcsolatot az ellenséggel, és kapitulálnak. Senki sem tudja, hogy a szomszédja a helyén van-e még. így többször is előfordult, hogy egyes egységeket az ellenség oldalba és hátba támadott, és megsemmisített. A felesleges. vérontást elkerülendő, parancsot kértek a hadsereg egységes kapitulációjára.
- S ön mit válaszolt, vezérezredes úr? - kérdeztem.
- Ismételten felhívtam a tábornokok figyelmét Hitler parancsaira. Minden nap, minden óra számít, amelyben még nagy - ellenséges erőket kötünk le - válaszolta Paulus.
Nagy ellenséges erőket!
- Ön csakugyan azt hiszi, vezérezredes úr, hogy a szovjetek még mindig a város térségében tartják mindazokat a hadseregeket, amelyek november végén itt harcoltak? Hiszen a katlan teljesen összezsugorodott már. Az eredeti erőknek egy kis része is elegendő ahhoz, hogy a halálos döfést megadja nekünk. Az ellenség nagyon jól ismeri helyzetünket. Harcmodora azt bizonyítja, hogy nem szándékszik feleslegesen emberéleteket áldozni.
- Nem vitás, hogy az ellenség elvezényelt már innen erőket, de az sem kétséges, hogy jelentős erői vannak még itt. A tábornokok és ezredesek ugyan más véleményen voltak. "Hitler gonosztevő" - mondogatták, s ez még az enyhébb kifejezések közétartozott. Amikor elhagytam a városi börtön pincéjét, még hallottam, amint valaki a hátam mögött azt mondja: "Ahogy bennünket becsaptak, becsapják majd a német népet is. Egyetlen újság, egyetlen rádióadás sem számol majd be azokról a borzalmakról, amelyeket hetek óta átélünk. Goebbels felmagasztalja majd pusztulásunkat."

   AZ ÁLDOZATOK MEGSZÁMLÁLHATATLANOK

Paulus mindezt hallotta és tudta, mégis engedelmes tábornok maradt. Az OKH egy újabb rádiótávirata megerősítette a további kitartásban. Ebben ugyanis azt közölték, hogy a katlan feldarabolása esetén minden katlanrész személyesen Hitlernek van alárendelve.
Január 28-án az északi katlant ismét kettészakították.  A hadsereg számítása szerint február 1-re volt várható az ellenállás végleges összeomlása.

    A sötétség beálltával egyedül ültem pincehelyiségünkben; Paulus átment Schmidthez. Napközben olyan erős tüzérségi tűz alatt álltunk, hogy az udvarra sem merészkedhettünk ki. Most is mindenfelől csatazaj hallatszott még. Lehevertem priccsemre. Odakint tovább folyt a kíméletlen harc. Minden óra újabb áldozatokat szedett. A veszteségeket már nem is tartotta senki számon. Napok óta képtelen voltam konkrét veszteségjelentéseket kapni. A jelentések csak általánosságokban mozogtak: a 76. gyalogos hadosztály január 27-én súlyos veszteségeket szenvedett; a 44. gyalogos hadosztály teljesen szét van verve; a 371., a 305., a 376. gyalogos hadosztály felmorzsolódott; a 3. (gépesített) gyalogos hadosztály már csak gyenge harccsoportokkal rendelkezik; a 29. (gépesített) gyalogos hadosztállyal megszakadt az összeköttetés.

    Hány katona él még? Hány harcosunk van? Mennyi a sebesültek és a betegek száma a katlanban? Azok az orvosok, akikkel az utóbbi napokban találkoztam, 40 000-50 000 sebesültről beszéltek. Van-e még lőszere a harcosoknak? Van-e még ellátás? Kezelik-e a sebesülteket és a betegeket? Szórványos esetektől eltekintve, az utóbbi kérdésekre nemleges választ kellett adni. Január 29-én az a hír érkezett, hogy Schlömer altábornagy és más tábornokok parlamentereket fogadtak és a kapitulációról tárgyaltak. Schmidt haditörvényszékkel fenyegetőzött. Ugyanebben az időben Steidle ezredes jelent meg az áruházban; személyesen óhajtott beszélni Paulusszal. Az ezredes végigharcolta a Don nyugati partjától való visszavonulás súlyos összecsapásait, részt vett a katlan új déli arcvonalának kiépítésében, és ott a 376. gyalogos hadosztály védelmi harcaiban csaknem egész ezredét elvesztette. Katonái nagyra becsülték mint bátor és igazságos parancsnokot. Paulus értékelte megbízhatóságát és becsületességét. Steidle már január 27-én azt az álláspontot képviselte a hadsereg-főparancsnokkal folytatott megbeszélésén, hogy a katonákkal és a német néppel szembeni felelősség a harc azonnal beszüntetését követeli. Most azért jött, hogy Paulustól parancsot kérjen a kapitulálásra. Előbb Schmidtnél kötött ki, aki nyilván sejtette, miről van szó. Gorombán elutasította az ezredesnek azt a kérését, hogy kihallgatást eszközöljön ki számára Paulus vezérezredesnél, s felszólította, hogy haladéktalanul térjen vissza csapattestéhez. Steidlének tehát dolgavégezetlenül kellett elhagynia az áruházat.

    ÖNGYILKOSSÁG VAGY HADIFOGSÁG?

    Bizony, a vég közeledett. Összefüggő védelmi állás már nem volt, csak egyes támaszpontok maradtak meg, amelyeket harccsoportok védtek. Egy ilyen támaszpont volt az áruházzal szemben is a Carica felé eső részen, amelyen már átkelt a Vörös Hadsereg. Ludwig ezredes harccsoportja tartotta ezt, amely a 14. páncélos hadosztály hadseregtartalékként összefogott maradványaiból állt. A harccsoport egy középület romjai között rendezkedett be. A földszinten és az első emeleten az ablaknyílásokat homokzsákokkal és téglákkal torlaszolták el. Ez volt most az előretolt állásunk, a vele szemben levő Gorkij Színházban már a Vörös Hadsereg állt. Ludwig ezredes tehát az utolsó védelmi vonalat tartotta az utolsó "főhadiszállás" előtt. Az áruházat az ellenség már gyalogsági fegyverekkel is tűz alatt tartotta. Tőlünk nyugatra vöröscsillagos harckocsik álltak alig néhány utcasaroknyi távolságra. Valóban a vég közeledett!
Döntenünk kellett hát: öngyilkosság vagy hadifogság? Paulus eddig mindig elvetette az öngyilkosságot, de most megingott.

    Hosszú töprengés után gondterhelten megkérdezte:
- Hitler bizonyára azt várja tőlem, hogy öngyilkosságot kövessek el. Mi a véleménye, Adam?
Felháborodtam:
- Eddig mindig igyekeztűnk a hadseregben megakadályozni az öngyilkosságot. Ez helyes volt, és az is marad. Önnek is osztoznia kell katonái sorsában. Ha telitalálat éri pincénket, végünk, de szégyenletes és gyáva tettnek tartanám, ha önnön kezünkkel vetnénk véget életünknek. Paulust mintha valamilyen lidércnyomástól szabadították volna meg a szavaim. Alapjában véve úgy gondolkodott, mint én, de azt akarta, hogy végső következtetésében én is alátámasszam.

   Ez volt rá jellemző.

 Vissza...   Tovább...