Január 1-én Rokosszovszkij altábornagy javaslatot tett a Vörös Hadsereg Főhadiszállásának, hogy intézzenek ultimátumot a körülzárt csoportosítás katonáihoz, szólítsák fel őket megadásra, s biztosítsanak számukra tisztességes kapitulációs feltételeket. A javaslat megnyerte a Legfelsőbb Főparancsnok tetszését, s utasította Rokosszovszkijt, terjessze fel jóváhagyásra az ultimátum szövegét. Január 7-én a Doni Front parancsnoksága rádióüzenetben értesítette a német 6. hadsereg parancsnokságát, hogy másnap reggel nyolc órakor három parlamentert küld át az arcvonalon fehér zászlóval. A 6. hadsereg parancsnoksága válaszolt az üzenetre: kész fogadni a parlamentereket.

     Reggel nyolckor azonban a parlamentereket a katlan északi arcvonalán puskatűz fogadta. Visszafordultak. Január 8-án az arcvonal teljes hosszában, hangszórókon ismertették a német katonákkal az ultimátum német nyelvű szövegét. A körülzárt csoportosítás felett egész nap szovjet repülőgépek köröztek, ezúttal nem bombákat, röplapokat szórnak - az ultimátum szövegét.

 A katlan mérete.

    A Vörös Hadsereg Főhadiszállása utasította Rokosszovszkij tábornokot, január 9-én kísérelje meg ismét az ultimátum átnyújtását, ezúttal a katlan arcvonalának déli szakaszáról. Január 9-én a parlamenterek újra elindultak, átjutottak a német peremvonalon, ahol bekötötték a szemüket s egy harcálláspontra kísérték őket. A parlamenterek közölték, hogy a hozott iratot csak Paulus vezérezredesnek adhatják át. A parlamentereknek várakozniuk kellett, majd megkapták a választ: a 6. hadsereg parancsnoksága nem hajlandó átvenni az okmányt, amelynek tartalmát egyébként ismerik a rádióadásokból meg a röplapokról. A parlamenterek visszatértek a szovjet állásokba.

     Paulus vezérezredes harcálláspontján összeültek a vezénylő tábornokok. A röpcédulákról valóban ismerték az ultimátumot. Paulus is ismerte, sőt már a Führer Főhadiszállásán is tudtak róla -Paulus felterjesztette a röplapok szövegét, és a Führer már válaszolt is rá, táviratban: "Kapituláció kizárva. A hadsereg további kitartásának minden egyes napja segíti az egész arcvonalat, és orosz hadosztályokat köt le."Paulus felolvasta a Führer táviratát. És beszámolt a Führer ígéretéről: február közepe után új, a korábbinál erősebb sereg siet a 6. hadsereg felmentésére. A vezénylő tábornokok a kapituláció visszautasítása mellett döntöttek. Vita nélkül, egyhangúlag. A törzs f6nöke, Schmidt altábornagy, nyomban elrendelte, hogy újra fésüljék át a törzseket, az arcvonal mögötti szolgálatot, a kórházakat, segélyhelyeket, szedjenek össze minden embert rohamegységek felállítása, az arcvonal megerősítése céljából. És elrendelte:
- Az ellenség parlamentereit ezentúl fegyverrel kell visszautasítani!

     Gőgös parancs, nem egyeztethető össze a nemzetközi jog előírásaival. Schmidt tábornokot ez az apróság nem zavarta. A többi tábornokot sem. Legalábbis akkor nem. Paulus vezérezredes megint felhívást intézett csapataihoz, a kapitulációs ajánlatot propagandafogásnak bélyegezte, amelynek célja a német katonák harci szellemének aláásása. Felszólította katonáit, ne adjanak hitelt az ellenséges röplapoknak, men a helyzet éppen azt parancsolja, hogy a csapatok minden támadást verjenek vissza mindaddig, amíg az újra előrenyomuló német páncélos alakulatok rést ütnek majd az ostromlók gyűrűjén. A katlan arcvonala ezen a napon még százhetven kilométer hosszú volt, területe pedig ezernégyszáz négyzetkilométert tett ki. Schmidt altábornagy rendelkezéseire, Paulus vezérezredes felszólítására mindjárt másnap jött felelet.

 
   Reggel, nyolc óra öt perckor jelzőrakéták adták az utasítást a Doni Front tüzércsoportjának, hogy lövegei, aknavetői és sorozatvetői nyissanak tüzet. A támadás tüzérségi előkészítése ötvenöt percig tanott. A német állásokra rettenetes erejtű gránáteső hullott, összerombolta a fedezékeket, tűzfészkeket. A 6. hadsereg távbeszélői már a tűzcsapás kezdetén megnémultak, az összeköttetés megszakadt. A Doni Front csapatai a bekerítés egész arcvonalán rohamra indultak. Előnyomulásuk a városban - a 62. hadsereg arcvonalán - csupán házakban, háztömbökben, méterekben fejezhető ki. A főcsapást azonban a katlan nyugati oldalán a 65. hadsereg mérte. A lövészeket harckocsik, csatarepülők kísérték, a tüzérség tűzhengere több irányban teljes mélységében lefogta a német védelem első állásrendszerét. A csapatok ennek ellenére lassan jutottak előre. A német katonák kétségbeesetten, elszántan küzdöttek, ellenlökést ellenlökés után indítottak. A támadás üteme lelassult, a német támpontokat a szó szoros értelmében meg kellett semmisíteni. Estére a 65. hadsereg hadosztályai tizenkét kilométer szélességben, öt kilométer mélyen beékelődtek a német védelembe. A 21. hadsereg és a 24. hadsereg csapatai valamivel kisebb mértékben törtek be a német állásokba.
A támadás éjszaka is folyt.

A főcsapás a Pitomnyiki repülőtér felé irányult, egyébként a német VIlI. hadtestet, és a XIV. páncéloshadtestet érte. A német védelem megrendült. Működött még. A Doni Front parancsnoka csupán annyi időt adott csapatainak megállásra, amennyi az erők új és új átcsoportosításához kellett. A támadás szünet nélkül folyt. Szünet nélkül dörögtek az ágyúk, szünet nélkül folyt a harc. A német katonák ellenállása fokozódott, a 6. hadsereg törzse kapkodó sietséggel szervezte a rohamosztagokat, próbálta betömni a védelemben keletkezett hézagokat, réseket

     A sebtében toborzott rohamosztagok lassították a szovjet alakulatok előnyomulását, megállítani nem tudták őket. A német 6. hadsereg sebesültjei és hadtápcsapatainak katonái között pánik tört ki. Akinek jártányi ereje volt, menekült a katlan nyugati és déli arcvonaláról - Sztálingrádba. Úgy hitték, a város valamelyes védelmet nyújt. Menetüket nem lehetett feltartóztatni, mindent-mindenkit legázoltak, félresöpörtek útjukból. Oszlopaik hosszan kígyóztak a sztyeppén, s az elhullottak holttestei pontosan kirajzolták a hóval borított utak vonalát. Mínusz huszonkét fokos hideg volt, és január l2-én hajnalban feltámadt a szél.

     A fergeteg Pitomnyikban is tombolt Pitomnyikban fontos parancsnokságok, hírközpontok működtek, ott őrizték földalatti raktárakban szétosztásig a repülőkkel érkezett ellátmányt, ott állították fel a központi egészségügyi állomást, ahová naponta - ekkor már ezrével hozták a sebesülteket, hogy a visszatérő repülőgépek elszállítsák őket, ott létesítették a szétvert egységeiktől elszakadt katonák egyik gyűjtőhelyét, s szervezték belőlük a rohamosztagokat. Pitomnyikban tömegek gyűltek össze, s a tömegben valaki motorzúgást hallva felkiáltott:
- Harckocsik! Meneküljünk...

     Pitomnyikban is kitört a pánik. Épek és sebesültek rohantak, mint a megvadult csorda. Gépkocsik gázoltak át embereken, emberek tapostak le embereket

    Fejvesztetten futott a menekülők tömege - Sztálingrád felé. Pitomnyik alig egy óra alatt kiürült A menekülők útját in is tetemek százai, ezrei jelezték. Aki leült pihenni, on fagyott meg, aki nem bírta a futás iramát, eltaposták. A szovjet harckocsik akkor még messze voltak Pitomnyiktól. A 6. hadsereg törzse felderítő osztagot küldött a repülőtérre. A felderítők jelentették, mi történt, s még többet: a súlyos sebesültek - akik nem tudtak menekülni Pitomnyikból - többségükben ott fagytak meg az egészségügyi állomás sátraiban, ahol magukra hagyták őket.

Pitomnyik 1943. január...

Ám Január l2-én nemcsak Pitomnyikban tört ki pánik. Ez a másik hadművelet, bizonyos értelemben utasítás ellenére indult meg. A Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoka elhalasztotta a 40. hadsereg december végére tervezett csapását Elhalasztotta, bár az erők felkészültek a támadásra. A hadműveleti elgondolás viszont - a helyzet alakulásának eredményeként - megváltozott. A támadás időpontját január 14-ére tűzték ki.

    A 40. hadsereg csapatai, valamint megerősítő egységei napokkal előbb készen álltak a hadművelet végrehajtására. Moszkalenko tábornok javasolta a Voronyezsi Front parancsnokának, hozzák előre a hadművelet kezdetét január 12-re, ám...

    Ám a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoka még december elején direktívában hívta fel a Délnyugati Front és a Voronyezsi Front csapatainak figyelmét arra, hogy a német egységek kitapasztalva a sorozatvetők hatását, másképp helyezik el erőiket az első állásokban, mint korábban: a peremvonalban csupán őröket hagynak, az egységek első lépcsőinek valóságos peremvonala pedig négy-öt kilométerrel hátrább húzódik. A Legfelsőbb Főparancsnok elrendelte, hogy mielőtt a csapatok támadásba mennek át, két napon keresztül végezzenek harcfelderítést önálló zászlóaljakkal, hogy a tüzérek ne néhány őrszemre pazarolják el a sorozatvetők lőszerét.

    Moszkalenko azzal érveit, hogy a direktíva előírásai nem vonatkozhatnak a 40. hadseregre, mivel a hadsereg csapatai december eleje óta egyebet se tesznek, mint felderítést folytatnak, pontosan ismerik nem csupán a peremvonalat, de az ellenséges zászlóaljak, ezredek, hadosztályok állományának struktúráját, elhelyezkedését, parancsnoki harcálláspontjainak, figyelőpontjainak helyét, aknavető-, és lövegállásait, géppuskafészkeit, sőt még a parancsnokok nevét is... Hiába érvelt Golikov altábornagy letorkollta:
- Hajtsa végre az utasítást!

    Moszkalenko az utasítást végrehajtotta - a maga módján.
Mivel a 40. hadsereg főerőinek támadását január 14-re túzték ki, a harcfelderítést január 12-én kellett megkezdeni. Január 12-én Moszkalenko - a frontparancsnok tudta nélkül - utasítást adott, hogy hadosztályai foglalják el megindulási helyüket, álljanak készen, s az előrevetett zászlóaljak sikeres előnyomulása esetén azonnal menjenek át támadásba.
    Kockázatos intézkedés volt A védő csapatok felfedezhették arcvonaluk előtt az új egységeket, ez azonban még mindig a kisebbik rossz lett volna ahhoz képest, hogy a harcfelderítést szünet követi, amelynek folyamán a védők felkészülhetnek a támadás elhárítására.

     Január 12-én délelőtt 11 órakor az előrevetett zászlóaljak támadását kerek egy órán át tartó tüzérségi tűz előzte meg. A tüzérségi tűz alatt egy csatarepülő-hadosztály kötelékei bombázták, lőtték a védelem célpontjait. A tüzérségi támadást végül két sorozatvető-osztály össztüze zárta le, majd pontosan délben az előrevetett zászlóaljak rohamra indultak.
A tüzérségi előkészítés sikere minden várakozást felülmúlt. A védőállásokat tartó magyar katonák fejvesztetten menekültek.

     A 40. hadsereg főerőit éjszaka új megindulási körletekbe vonták előre. Január 13-án hajnalban még hatalmasabb tűzfergeteg zúdult a 2. magyar hadsereg állásaira, mint előző nap. Nemcsak erőteljesebb volt, de más formátumú is. A hadseregközvetlen tüzércsoport első csapását a korábban felderített hírközpontokra, a törzsekre, a harcálláspontokra mérte, majd áthelyezte tüzét a magyar és a német ütegek állásaira. A védelem harceszközeinek zöme néma maradt: mivel a vezetés megbénult, az ütegek nem kaptak irányzékadatokat. A tüzérségi és aknavetőtűz szétszaggatta a védelem drótakadályait, meg semmisítette aknamezőit, lerombolta fedezékeit. bedöntötte futóárkait, halomra pusztította katonáit. Századok, zászlóaljak semmisültek meg percek alatt...

     A 40. hadsereg csapásmérő csoportosítása tíz kilométer szélességben áttörte a védelem fővédőövét. Visszafoglalta Dovgalevkát, Boldirevkát, Gyevicát. Következő nap hajnalban pedig harcba léptek a 18. önálló lövészhadtest, valamint a 3. harckocsihadsereg csapatai... Január 14-re - a támadás tervezett időpontjára - a 40. hadsereg erői ötven kilométerre szélesítették, tizenhét kilométerre mélyítették az áttörést, legázolták a védelem fővédőövét, s elértek a védelem második védőövéhez. Estére áttörték a második védőövet, kijutottak a magyar-német-olasz csoportosítás védelmének harcászati mélységébe, ezzel meg teremtették a csoportosítás bekerítésének és szétdarabolásának feltételeit.

     A bekerítés három nap alatt zajlott le. A széttagoló csapások következtében a szovjet erők minduntalan ott bukkantak fel, ahol a legkevésbé várták őket, s a váratlan rajtaütések sorozatai teljesen összezavarták a védelem vezetését. A bekerítés külső arcvonala negyven-negyvenöt kilométerre húzódott nyugat felé. A részekre szabdalt gyűrűben rekedt a 2. magyar hadsereg zöme, meg a hat német és az öt olasz hadosztály. A hadművelet még nyolc napon át folyt, január 27 -én fejeződött be, s végleg semmivé foszlatta a Sztálingrádnál körülzárt német erők reményét a felmentésről. A 2. magyar hadsereg főerői gyakorlatilag elpusztultak. (További két, maradék hadosztályát január utolsó hetében - öt német hadosztály "társaságában" - Voronyezs-Kasztoronoje körzetében kerítették be, s verték szét.)

     A 40. hadsereg újabb száznegyven kilométerrel tolta odább, Sztálingrádtól nyugat felé, a Vörös Hadsereg arcvonalát. A 40. hadsereg fura helyzetben találta magát - nem volt elég embere a foglyok őrzéséhez. Katonái arra szorítkoztak csupán, hogy megmutassák a foglyoknak, merre tartsanak a gyűjtőhelyekre.

     Számos katonai szakíró, jóval később, egyrészt a túlerőnek, másrészt a kemény télnek tudta be a 40. hadsereg győzelmét. A túlerővel kapcsolatban felesleges vitatkozni. Ami a telet illeti, leszögezhetjük: az időjárás viszontagságai még ha sokan nem akarják is tudomásul venni - minden időszakban mindkét harcoló felet sújtják. Sőt, pontosan egyformán sújtják. A kérdés legfeljebb az: számít-e a hadvezetés az időjárás viszontagságaira, vagy sem? Ruházza-e, élelmezi-e, pihenteti-e katonáit úgy, hogy azok harcképesek - de legalább életben - maradjanak az időjárás szélsőséges viszonyai között is?

   A szovjetek ruházatában még a havon is hosszú percekig fekve lehetett maradni.

Ebben pedig hosszú percekig életben...

A sztálingrádi katlan körül a Doni Front csapatai január 12-én folytatták a támadást. A 65. hadsereg és a 21. hadsereg egységei felszámolták a mamavói kiszögellést, a kiszögellést védő három német hadosztályt szétzúzták, s kijutottak a Rosszoska folyó völgyébe. Ott, átcsoportosítva erőiket, támadtak tovább, s három nap múlva a 65. hadsereg alakulatai rajtaütéssel elfoglalták Pitomnyikot. A Pitomnyiki repülőtér német személyzetének annyi ideje maradt, hogy csapot-papot otthagyva áttelepüljön Gumrakba, a jóval kisebb, kisegítő repülőtérre. Az egészségügyi állomás vezető orvosa viszont parancsot kapott Paulus tábornoktói: ellenállás nélkül adja át a kórházat a szovjet csapatoknak, mert nincs jármű a súlyos sebesültek elszállításához.

    A katlan területe összezsugorodott, már hatszáz négyzetkilométer volt csupán. A Doni Front csapatainak előnyomulása észrevehetően lassult. A német erők harcrendjei - a katlan zsugorodása miatt - megsűrűsödtek, a német katonák ellenállása fokozódott. Az ellenállás fokozódását azonban nem lehet csupán a harcrendek sűrűsödésének katonai tényezőjével mérni. A katona, és főként a tiszt, félt a fogságtól, egyrészt mert tudta, hogyan bánik a német haderő a fogságba esett szovjet katonákkal, másrészt mert azzal is tisztában volt, hogy ha felelősségre vonnak a megszállt területen tanúsított magatartásáért, jogosan vonnak felelősségre, s joggal tarthatna megtorlástól. A katona harcolt inkább. Aki pedig nem akart harcolni, azt haditörvényszék elé állítottak, s az ítéletek valóban elrettentő példa gyanánt szolgáltak.

    Később, az ostrom utolsó szakaszában már hadittörvényszek sem kellett, a renitensekkel - tettenérés esetén - tiszti járőrök, meg tábori csendőr osztagok a helyszínen végeztek, minden formaság és ceremónia nélkül. Paulus vezérezredes Pitomnyik elvesztése után áthelyezte harcálláspontját Gumrakból Sztálingrádszkijba, egy horhosba, ahol korábban a 71. gyalogos hadosztály harcálláspontja volt. A kisegítő repülőteret rohammunkával helyezték üzembe Gumrakban. A szállítógépek viszont nem jöttek. Másnap sem jöttek...

    Elmaradásuk a német légierő szempontjából igazolható. Gumrak repülőtere már a szovjet tüzérség ütegeinek hatókörében feküdt. A német légierő az utóbbi napok hatalmas veszteségei miatt nem vállalkozott rá. hogy újabb, az eddiginél is nagyobb veszteségeknek tegye ki gépeit. A 6. hadsereg viszont éhezett. Ló is alig volt már.

    Paulus vezérezredes egyenesen a Führernek küldött rádiótáviratot: "Führerem, a hadsereg ellátására vonatkozó parancsát nem teljesítik. A gumraki repülőtér január 15. óta fogadóképes, éjjeli leszállásra kifogástalanul alkalmas. Földi szervezet működik, sürgős intézkedés szükséges, halálos veszély fenyeget". Két órával a távirat feladása után Paulus újabb táviratot küldött, ezúttal von Manstein vezértábornagynak: "A légiflotta kifogásai csak ürügynek tekinthetők, leszállási lehetőség a légierő gépei, mégpedig kötelékek számára, hosszban és szélességben minden irányban biztosítva. Földi szervezet minden berendezéssel ellátva, akárcsak Pitomnyikban. Hadsereg-főparancsnok közvetlenül a Führernél sürgős intézkedést kért, mivel a légierő állandó halogatása máris rengeteg emberéletet követelt". A táviratokra nem érkezett válasz, sem a Führenől, sem von Mansteintől.

  Gumrak...

    Paulus ismét Mansteinhez fordult, ugyancsak táviratban: "Még mindig nem érkeznek gépek. A hadsereg kéri, adjanak leszállási parancsot a repülőgépek személyzetének." Aznap éjszaka néhány szállító-repülőgép leereszkedett Gumrakban. És utasítás is jött, amely elrendelte, hogy a gépek visszafelé menet ezentúl ne sebesülteket, hanem szakembereket hozzanak ki a katlanból, páncélosegység parancsnokát, műszaki tiszteket, leendő vezérkari tiszteket. Kereken fogalmazva, a német hadvezetés január 19-én már a 6. hadsereg számára is észrevehetően és érzékelhetően "leírta" a hadsereget. Már csak azokat az embereit akarta kimenteni, akikre - kvalifikáltságuknál fogva - a háború folytatásához égető szüksége volt. Ezen az éjszakán eltűnt a VIlI. hadtest hadtápfőnöke. Nem veszett el: az egyik szállítógéppel, engedély nélkül, kirepült a katlanból. A hadtest parancsnoka körözést adott ki ellene, s a hadtápfőnökre már vártak a "Don" hadseregcsoportnál, haditörvényszék elé állították, szökés vádjával. Huszonnégy órán belül kivégezték.

     Akadtak agyafúrtabb tisztek, akik ekkor látták elérkezettnek az időt, hogy - az átvezénylés reményében - kinyilvánítsák óhajukat: a Waffen SS kötelékében kívánják szolgálni a Führer ügyét, s a Német Birodalom érdekeit. Korábban az ilyen kérelmeknek azonnal és akadálytalanul helyt adtak, az előírások szerint helyt kellett adni. A kérelmek most azonban helyet kaptak Paulus tábornok, illetve törzsének főnöke, papírkosarában. A kérelmezők viszont jól jártak, retorzió nélkül úszták meg az ügyeskedést.

     A 6. hadsereg eltetvesedett katonái között a tífusz és a vérhas mellett új betegség ütötte fel a fejét: az öngyilkosság. Ugyanúgy szedte áldozatait, mint a többi vész. Tisztek, katonák sokasága jutott a felismerésre, hogy félrevezették, becsapták és elárulták őket. Nem látván kiutat, önmaguk ellen fordították a fegyvert. Egyébként a berlini rádió január 19-én jelentette be először, hogy Sztálingrád körzetében a német csapatoknak "minden irányban ellenséges rohamokat kell visszaverniük". A berlini rádió angol nyelvű adásában kommentálták is a hírt: "Ez úgy látszik, mintha megerősítené, hogy a csapatokat bekerítették. Német katonai körök azonban úgy nyilatkoztak, hogy a csapatokat nem kerítették be. Illetékes körök véleménye szerint ugyanis a német csapatok oly nagy területet foglalnak el, hogy bekerítésükről nem lehet beszélni. "Érdekes fejtegetés. Remek bizonyíték rá, hogy a porhintés nem ismer lehetetlent. 

    Egyébként január utolsó harmadában a hadbírósági - pontosabban: a statáriális - eljárások Damoklesz kardjaként lógtak a 6. hadsereg katonáinak feje felett. Nyilvánvaló, hogy a lerongyolódott, éhező, fázó, kimerült - mindenekelőtt pedig félrevezetett, becsapott - emberek tömegében a vereségek és veszteségek szétzilálták a katonai rendet, fegyelmet. A fegyelem ijesztő mértékben bomlott fel. Mindennapossá lettek a "bajtársiatlan" cselekedetek. Tömegesen fordult elő "bajtársi lopás".

    Tömegessé vált a "lemaradás" az alakulatoktól, az engedély nélküli eltávozás, a fosztogatás - utóbbiak szorosan összefüggtek egymással. Az egységeiket "kereső" katonák a romok között ejtőernyőkön aláereszkedő élelmiszeres tartályokra vadásztak, meg kolbászkötegekre, cipókra, csokoládétömbökre, amelyeket a szállítógépek személyzete ebben az időszakban már "natúr" csomagolásban szórt ki a gépekből. A katonák önfenntartási ösztöne nem különböztetett meg jogost és jogtalant.

    Ahogy elmosódott a különbség a hadsereg mögöttes területe és az arcvonal között, úgy mosódott el a határvonal a katonai rendfokozatok és beosztások között is, szaporodott az engedetlenség, sokasodott a parancsmegtagadás, akadt nyílt lázadás is. A hadseregparancsnokság kihirdette a statáriumot. Tiszti járőrök, tábori csendőr járőrök cirkáltak a városban, kettős céllal, egyrészt a fosztogatókat szedték össze a hadbíróság számára, másrészt csellengők után razziáztak, hogy feltöltsék velük a rohamalakulatok sorait. A katonazsargon a járőröket pillanatok alatt elnevezte "hősgyűjtő különítménynek". Rettegett név lett.

    A körülzárt hadsereg haditörvényszékei január utolsó két hetében háromszázhatvannégy katonát sújtottak halálos ítélettel. Valamennyi elítéltet kivégezték. Az ítélet nélkül, a tettenérés helyszínén kivégzett katonák száma ma már megállapíthatatlan. A helyzetre jellemző, hogy a középső katlanba szorult VIII. hadtest parancsnoka, Heitz tábornok, január 29-én parancsot adott ki, amelyet katonái az egyszerűség kedvéért "agyonlövetik-parancs"-nak hívtak. Az elnevezés felettébb találó, mert nincs mondata, amelyben a sztereotip "agyonlövetik" ne szerepelne. "Aki kapitulál, agyonlövetik!", "Aki fehér zászlót tűz ki, agyonlövetik!". "Aki nem szolgáltatja be azonnal a repülőgépekről ledobott élelmiszert, agyonlövetik!" Heitz tábornok parancsa értelmében katonái tüzet nyitottak azokra, akik meg akarták adni magukat. Sok német katona életére tett pontot német golyó.

 Vissza...     Tovább...