Dr. Viczián Antal,  aki a 2. magyar hadsereg III. hadtestében, a csáktornyai 17. gyalogezred  II. zászlóaljának orvosa volt, írja "Meghaltak a Donnál" c. visszaemlékezésében:

"...Galicsi, 1942. június 27.

    Ma délután közölték a jelszót: Drégelypalánk! Kaltróy tiszti gyűlést hívott össze, és a következő tájékoztatást adta: Ma éjjel, pontosan 2 óra 15 perckor megindul a támadás. Mindenki készüljön fel. A legcsekélyebb zaj, zörgés vagy fény használata sem engedhető meg. Cigarettára is csak lefödött lánggal szabad rágyújtani. Biztosítani kell a járművek zajtalan vonulását.
    A zászlóalj Bezedinónál veszi fel megindulási helyét. 2 óra 15 perckor a tüzérség 10 percig tartó pergőtüzet nyit a velünk szemben lévő orosz állásokra. Ezután a rohamutászok és lángszórósok nyitnak rést a drótakadályokon. Közvetlenül utánuk indul a zászlóaljunk rohamra.

Az utolsó eligazítás a Tyim felé történő előretörés megkezdése előtt.

    Gremjacsje, 1942. július 12..

     Két hete, vasárnap hajnalban indult a támadás Bezedinónál. Ma is vasárnap van és végre nyugalom, elfogadható szállás, normális élelmezés. Rám is fér a pihenés, nehéz két hét van mögöttünk.
Tegnap értük el a Don partján lévő Gremjacsje falut. Védelemre rendezkedik be a zászlóalj. Azt hiszem, új szakasz kezdődik életünkben. Az oroszok visszavonulóban vannak, sehol a környéken nincs harci tevékenység.

    A hőmérő 30 fokot mutat, igazi nyári kánikula. Tegnap és ma is lent voltunk a folyó partján, jólesett a hűs hullámokban megfürdeni. A falu nagyrészt dombon helyezkedik el, de lehúzódik a folyó partjáig. A zászlóalj törzs a dombhajlat mögötti házakban települt. Bádogtetős, fából készült épületek ezek. Mi egy háromszobás házban lakunk. Az első szoba a segélyhely, a mellette lévő nagyobb helyiségben a legénység, a folyosó végén levő kis szobában én lakom. A szobámban ágy, asztal, székek, polc, ennyi elég is. Az eddigiekhez képest főúri elhelyezés. Talán a parancsnoki sátor volt hasonlóan kényelmes Dubrovkában, de annál jobb, mert egyedül vagyok. Most megint asztalnál ülve írom a naplót. Napok óta lövést sem hallottunk, és Kaltróy szerint egyelőre nyugodtan is alhatunk, mert a felderítés szerint a Don túlsó partján nincs senki, az oroszok valószínűleg arra számítottak, hogy átkelünk a folyón és folytatjuk az előnyomulást.

    Szállásunkkal szemben, a mienknél nagyobb házban van a zászlóaljiroda, Kaltróy szobája, a segédtiszt szobája, egy ebédlő, valamint egy elég tágas fedett tornác. Nem messze tőlünk lakik, ugyancsak külön házban Tóth Feri és a híradós szakasz. A környékbeli házakba a zászlóalj törzs többi része, gh.-sok stb. települtek. Megpróbálom felidézni az elmúlt két hét eseményeit. Azon a június 27-ről 28-ra virradó éjszakán senki sem aludt. Egyrészt mert el kellett foglalnunk a kiindulási helyzetet, másrészt mert olyan feszültség vett erőt mindenkin, hogy nem is tudtunk volna aludni. Persze az izgatottságot mindenki igyekezett palástolni, de az idétlen viccelődésből, a rengeteg elszívott cigarettából azért következtetni lehetett a lelki állapotra.

    Csöndes, borult éjszaka volt, eső azért nem esett. A növekvő hold az éjszaka első felében árasztott még valamennyi fényt a felhőkön keresztül, de éjfél után teljes sötétség borult ránk. A félhomály, majd sötétség leple alatt mintha szellemek jártak volna, a zászlóalj teljesen hangtalanul elfoglalta kiindulási helyzetét. A front csöndes volt. A távolból hallatszó egyegy lövés csak még fokozta a feszültséget, s felborzolta az idegeket. Cél az észrevétlen felvonulás, a meglepetésszerű támadás volt. Az éjszaka első felében felderítő körutat tettem. Nem messze tőlünk a tüzérek vonultak fel. Nem láttam még ennyi ágyút egy rakáson. 15 cm-es ütegek, összesen négy, vagyis egy erős tüzérosztály. A gyalogos zászlóaljnak a tüzéreknél az osztály felel meg, tehát támadásunkat egy tüzérosztály támogatja. Egyébként egy zászlóaljhoz szervezetszerűen egy üteg jár. Egy üteg négy löveget jelent, tehát tizenhat löveg egyenként 60 lövést fog leadni!

    Csigalassúsággal múltak az órák, aztán a negyedórák. Féltem, nem tagadom. Nekem nem az első vonalban volt a helyem, de annyit tudtam, hogya támadás más lesz, mint a védelem. Bármennyire is igyekeztek a katonákban és a tisztekben is az önbizalmat felkelteni, hiába mondta Kaltróy, hogy hatalmas tűzerővel támadunk, azért tisztában voltam azzal, hogy visszalőnek, és a védelemben lévő előnyben van a támadóval szemben. A keleti égbolton még alig kezdett derengeni, amikor a távolban eldördült az első ágyúlövés. A vezérüteg megadta az első jelet. Utána megszólalt a mi tüzérségünk. Kilövés... gránátok zúgása felettünk, becsapódások. Szünetnélkül. Elszabadulta pokol. Félelmetes volt hallgatni, de még szörnyűbb lehetett azoknak, akikre zúdult. Megállás nélkül. Meddig tartott? Nem tudom. Kivilágosodott, de még nem volt vége. Szédületes gyorstüzelés, megsemmisítő tüzérségi csapás. Később távolabbra helyezték a tüzet, s másfajta robbanásokat is lehetett hallani. Az utászok a drót akadályokat robbantották. Utánuk a lángszórósok következtek. A különböző robbanások közé már gépfegyver- és puskaropogás is vegyült. Megindult a gyalogság támadása. Az első sebesültek között egy utász is akadt. Tőle hallottam, hogya lángszórósokkal jóformán egy időben indultak meg a gyalogosok is. Nem messze tőle a rohamozók között egy aranyparolis tisztet látott.
Megkérdezte az egyik bakától, hogy ki az?
- Kaltróy alezredes - volt a válasz.

    A segélyhely feladata kb. 500-1000 méter távolság ban követni az előnyomulókat. Könnyű volt ezt ígyparancsban kiadni, de annál nehezebb végrehajtani. Először is nem tudtam, mi van elöl, mennyire haladtunk. Öt-hat óra körül, amikor már teljesen kivilágosodott, elindultunk a kocsival. Néhány száz méter után azonban meg kellett állnunk, mert egy széles horhos megakadályozta kocsival való továbbjutásunkat. Első pillanatban megoldhatatlannak látszott helyzetünk. Aztán nem tehettünk mást, mint leszállni a kocsiról és gyalog követni az előnyomuló csapatot. A kocsin lévő málhás kosarak nagyok voltak. Szerencsére gondoltunk előre a gyalogos közlekedésre is, és készítettünk két ládát, amelyekbe elég nagy mennyiségű kötszert és a legszükségesebb műszereket el tudtuk helyezni. Két ember megfogott egy ládát, és így indultunk előre. Todoránnak meghagytam, hogy a keréknyomokat követve, ha kell, kerülővel jöjjön utánunk. Átvergődtünk a horhoson, s a túlsó oldalon fölkapaszkodva találkoztunk az első sebesültekkel. Szó sem volt településről, egyszerűen kinyitottuk a ládát, és hozzákezdtünk a munkához. 5-6 sebesült katona ült, feküdt egy fa alatt, őket kezdtük ellátni. A segélyhelyet egy másfél méteres rúdon levő vöröskeresztes zászló jelezte. Ezt letűztük magunk mellé, hogy megtaláljanak a segélyre szorulók.

    Voltak, akik saját lábukon jöttek, másokat hordágyon hoztak. Az első súlyos sebesültek között volt Zámbó százados. Ketten támogatták, alig kapott levegőt. Egy repesz sebezte meg a mellkasát. A tátongó nyíláson keresztül beáramlott a levegő a mellüregébe, összenyomta a tüdejét. Rengeteg leucoplast felhasználásával sikerült valamennyire zárni a sebet, s legalább részben kiszívni a levegőt.
Közben Zolit elküldtem Kemendyhez, hogy sürgősen legalább három kocsit biztosítson, mert egyre szaporodott a járóképtelen sérültek száma is. Mire Zámbó állapotán valamennyire sikerült javítani, megérkeztek a kocsik. Tizenöt sebesültet helyeztünk el rajtuk, a többiek, akik gyalogolni tudtak, a kocsik mellett indultak útnak az egészségügyi oszlop felé. Zámbón kívül még három igen súlyos volt közöttük. Az egyik, aki fejlövést kapott, már pulzus nélkül volt, amikor kocsira raktuk. Ezen az első helyen másfél órát töltöttünk. Miután útnak indítottuk a kocsikat, mi is összeszedtük a holminkat és továbbmentünk. Csakhamar újabb sebesültekre leltünk. Előre gondolva a szállítási nehézségekre, meg a sebesültek egyre növekvő számára öt kocsit kértem sürgősen. Zoli tartotta az összeköttetést a zászlóalj vonattal. Beletellett két órába, mire visszaérkezett, de csak három kocsival. Amikor azokat is teleraktuk sebesültekkel, már további járművekre volt 'szükségünk. A visszafelé jövő sebesültek jelezték, hogy hol vannak a gyülekezőhelyek, oda igyekeztünk hát, egyre előrébb jutva. Megállás nélkül dolgoztunk. Mind a négy segítőtársam, nem törődve a veszéllyel, becsületesen kitartott mellettem.

    Dél felé egészen közel kerültünk az arcvonalhoz. Nem messze tőlünk - talán száz méter sem lehetett - egy géppuskás raj ontotta a sorozatokat, de a válasz sem maradt el. Nekünk is gyorsan le kellett lapulnunk, mert zizegtek a környékünkön a golyók. Nehezen tudtunk tájékozódni. A harcok helyét meg lehetett ugyan állapítani a tűzharc irányából és távolságából, azonban az arcvonal egyenetlenné vált, egyes ékek előre szaladtak, mások elmaradtak. Előfordult, hogy messze előttünk hallottuk a lövéseket, de ugyanakkor oldalról tüzet kaptunk. így kerültünk közvetlenül a tűzvonalba. Kénytelenek voltunk a sebesültekkel együtt hátrább húzódni, hogy nyugodtabb körülmények között, védettebb helyen teljesítsük feladatunkat. Az a géppuskás fészek, amelyiknek a közelébe kerültünk, alig hogy visszamásztunk, támadást kapott. Pillanatok alatt öten súlyosan megsebesültek. A raj, sebesültjeit magával cipelve, visszavonult a segélyhelyig. Az egyik katonának teljesen szétroncsolta az akna a lábát. Súlyosan kivérzett állapotban került hozzánk. A másik haslövést kapott. Megint nem volt sebesültszállító kocsi. Üzenetemre Kemendy Géza személyesen jött. Annyira elöl voltunk, hogy kocsival nem lehetett odáig jönni. A sebesülteket cipelve jutottunk vissza a kocsikig. Géza kétségbe volt esve, mert azok a kocsik, amelyekkel sebesülteket küldtünk hátra, nem jöttek vissza, pedig azoknak lőszert kellett volna szállítaniuk.
- Mit csinálsz, doki? Az összes lőszeres kocsimat hátraküldöd! - förmedt rám. Mutattam neki az újabb sebesülteket, hozzátéve, hogy ketten is vannak, akiknek az élete attól függ, hogy 2-3 órán belül műtőasztalra kerülnek-e vagy sem. Alighogy ezeket is útba indítottuk, eleredt az eső. Még csak ez kellett! Sátorlapokból próbáltunk tetőt szerkeszteni, hogy valamennyire védve legyünk, de ahol összegomboltuk a sátorlapokat, ott a réseken keresztül csak úgy ömlött be a víz. Célszerűbbnek látszott, ha mindenki a hátára veszi sátorlapját. Sehol a közelben ház, ahová behúzódhattunk volna. A tartalék sátorlapok a kocsin voltak a nagy ponyvával együtt, Todoránnak pedig hírét sem hallottuk reggel óta. Kötszerünk is fogytán volt már. Az eső csak esett vigasztalanul. A szállingózó sebesültektől- akik közül többen órák óta csellengtek keresve a segélyhelyet - úgy értesültünk, hogy az arcvonal most már kiegyenesedett, és már megvan az összeköttetés a szomszédokkal, mert volt idő, amikor a jobb szárnyunknál űr támadt, amin keresztül könynyen bekeríthettek volna bennünket! Jó, hogy erről fogalmunk sem volt!

    Todorán késő délután került elő, azt mondta, eltévedt. Na mindegy, fő, hogy megjött. Rudakra felkötöztük a ponyvát, kitűztük a vöröskeresztes zászlót. Sikerült valamennyire védett zugot létesíteni, amitmár segélyhelynek nevezhettünk. Alighogy elkészültünk, újabb katonákat támogattak. Köztük volt Tihanyi Laci is. A karját lőtték keresztül. Szerencséjére a lövedék nem ért csontot vagynagyobb ütőeret. Szegény fiú az ijedtségen kívül még nagyon ki is volt fáradva. Csupa sár és vér volt az arca, a ruhája, alig lehetett ráismerni. Kötés után lefektettük, betakartuk. Volt még egy kevés rumos feketénk, azzal kínáltuk. Amikor már kissé megnyugodott, elmondta, hogy úgy látszik a Vörös Hadsereg megneszelhette hajnali támadásunkat, mert majdnem üres állásokat vertek szét a stukák és a tüzérség. Kevesen voltak a lövészárkokban és a bunkerekben, ezért kevés a fogoly is. Az oroszok visszahúzódtak a távolabbi dombvonulatokra, és onnét lőtték előrenyomuló csapatainkat. Hamarosan megjelent egy kocsi, amin már ült nűhány sebesült. Azokat is elláttuk, majd felültettük Tihanyiékat is, s elindítottuk őket hátra. Végre mi is elnyújtózkodhattunk a ponyva alatt. A kocsiról előkerült valamennyi kétszersült meg lekvár, azt eszegettük. Ez volt a nap első és egyetlen étkezése. Nem sokáig pihenhettünk, mert jött a hírvivő Kaltróytól, hogy a segélyhely az egy kilométerre délkeleti irányban lévő völgybe települjön. A zászlóalj törzs is ott foglalja el harcálláspontját éjszakára.

    Az arcvonal elcsendesedett. Lövések és sorozatok már csak távolból és szórványosan hallatszottak. Fölpakoltunk hát a kocsira és elindultunk. A kijelölt hely a következő völgyben volt, meg kellett hát mászni egy elég magas dombhátat. Gyalog még csak ment volna valahogy, de a kocsival kínszenvedés volt felkapaszkodni. Most már nem engedhettem, hogy Todorán kerülővel keressen utat a kocsinak, mert a közelgő sötétben valahová elkeveredhetett volna. Toltuk, húztuk a kocsit a felázott talajon. Bokáig süppedt a lábunk a sárban. Csak azért is el kellett jutnunk a kijelölt helyre. Tízszer vagy hússzor megálltunk, hogy a lovak pihenjenek, mi meg kifújjuk magunkat. Aztán tovább. Az eső csak esett. Sötét lett, mire fölértünk a dombra. Lefelé már könnyebben ment, most viszont attól kellett tartani, hogy megcsúszik és felborul a kocsi. Halálosan kifáradva, bőrig áz;va értük el a zászlóaljtörzset. Zolival összeállítottuk sátrunkat, és ahogy voltunk, átázva, sárosan lefeküdtünk, nem törődve semmivel. Pillanatok alatt mély álomba merültünk.

    Másnap reggel, némileg kipihenten folytattuk az előnyomulást. Komolyabb ellenállásba már nem ütközött a zászlóalj. Tulajdonképpen üldözésnek számított, azonban ez sem volt veszélytelen az elaknásított területen. Mi a vonatoszloppal haladtunk. Ennek az volt az előnye, hogy egy árkász szakasz járt előttünk, szorgalmasan szedegetve és hatástalanítva az aknákat. A táj szebb volt, mint az előző napi. Fasorok, erdősávok tarkították a vidéket, de nem volt biztonságos, mert ezekről a fákról veszély leselkedett a katonákra. A lombok között mesterlövészek rejtőzködtek, s távcsöves puskával lőttek a vonuló csapatra. Gyakran csak annyit lehetett látni, hogy valaki összeesik, s csak azután hallatszott a dörrenés. Rendszerint elölről és jó távolról jött a lövés. Rendkívül jól lőttek, ritkán tévesztettek célt. Bámulatos bátorság kellett ehhez, mert voltak, akik egészen közelre bevárták a menetelő katonákat, s oldalról lőttek. Ezeknek rendszerint megpecsételődött a sorsa, mert egy egész szakasz kerítette be a gyanús területet. Hajtóvadászatot rendeztek és lelőtték őket, mint a madarat a fáról. Persze a partizán lövész is küldte utolsó pillanatig gyilkos golyóit. Láttam ilyen távcsöves puskát.

    Eszembe jutott az a távcsöves Mannlicher-Schönauer, amivel a Mátrában első szarvasbikámat lőttem.. . Nem gondoltam volna akkor, hogy ilyen körülmények között fogok újból távcsöves puskát a kezemben tartani. Este a Gniloje nevű faluba érkeztünk. A falu keleti szélén települtünk. Végre fedél volt a fejünk fölött. Kaltróy tájékoztatott arról, hogy a mögöttünk levő faluban, Barkovnában települt az ezredsegélyhely, és a 9. hadosztály külön kocsioszlopa, amelynek feladata nemcsak a lőszerutánpótIás, hanem a sebesültszállítás is. Todoránt 'még az éjszaka folyamán elküldtem Barkovnába az ezredsegélyhelyre kötszerért é~ kocsikért. Éjfél felé érkezett vissza. Kötszert hozott is magával elég bőségesen, azonban kocsikat nem, mert a kocsioszlop parancsnoka azt válaszolta, hogy az ő járművei lőszerért mennek hátra, előre, a zászlóalj hoz nem küldhet kocsikat. Másnap, június 30-án reggel a falu szélén fejlődött föl a zászlóalj támadásra. Hatalmas rozstábla terült el előttünk, amelynek a végéf nem is lehetett látni, mert egy dombvonulat akadályozta a kilátást. A magas rozs nagyrészt eltakarta a katonákat, azonban sötét foltokként mégis látszottak, amint csatárIáncban mozogtak a világos gabonában. Ez volt a vesztük, mert amint a dombtetőn túl lefelé ereszkedtek, erős aknatüzérségi és géppuskatüzet kaptak. A visszavonuló utóvédek a következő dombról zúdítottak rájuk gyilkos tüzet.

    Jöttek a sebesültek saját lábukon, vagy hozták őket egymás után. Újból megfeszített erővel kellett a sebesülteket ellátni. Rövid idő alatt tele volt fekvő és ülő sérültekkel a ház környéke. Saját embereimet nem tudtam nélkülözni, mindenki, még Todorán is sebesülteket látott el. A járóképes sebesültek útján kértem segítséget az ezredsegélyhelyről. Kétségbe ejtő volt a helyzet, megint nem állt rendelkezésünkre jármű. Lepakoltattam mindent a kocsinkról, telerak tuk a súlyosabbakkal és elindítottam Todoránt az eü. oszlophoz azzal, hogy útközben szóljon Kemendy zászlós úrnak, küldjön sürgősen kocsikat, mert megint nagy bajban vagyunk. Órákon keresztül, szünet nélkül jöttek a sebesültek. Elfogytak a kocsik. Újabb üzenet Kemendynek, küldjön járművet, amennyit csak tud... Dél felé megjött Daka Miska néhány egészségügyi katonával és három sebesültszállító kocsival. Örültem neki, mert nagyon ránk fért már a segítség. Elég sok idő eltelt egy-egy súlyosabb vérzés elállításával, vagy a mellkassérülteknél a légmell megszüntetéséveI. Sajnos a sérülteket csak ideiglenesen tudtuk ellátni. Legfőbb törekvésünk a közvetlen életveszély elhárítása, a szállítóképessé tétel volt. Jöttek a hírek, hogy az oroszok visszaszorítják előnyomuló századainkat. Jó kilátás! Járműveink megint elfogytak. Todorán valahol hátul az egészségügyioszlopot keresi. Egyelőre nem fogjuk őt látni. Ha menekülni kell, csak a lábunkban bízhatunk, ha azt is ki nem lövik alólunk. A helyzet kritikussá vált. Az egyik század egész tisztikara kiesett, s a legénység fele is harcképtelenné vált. A segélyhely környékén 20-30 könnyebben sérült katona várakozott elszállításra.
    Aztán mégiscsak elérte a zászlóalj a következő dombot, és a harc hevessége is alábbhagyott. Megszűnt a sebesültek áradata. Később, amikor már nyugodt körülmények között lovagoltunk a Don felé, mesélte el Géza ezeknek a napoknak számára oly izgalmas óráit.

     A Sztálingrád körzetében vivott harcok természetesen hatást gyakoroltak a Délnyugati Front északi szomszédjának hadműveleteire is.
 -A Voronyezsi Front balszárnya ugyancsak támadásra készült. A Voronyezsi Front jobbszárnyán, a 40. hadsereg arcvonalán, a frontparancsnok elgondolása szerint, semmi sem készült. A 40. hadsereg parancsnoka, Moszkalenko tábornok a térképen követte a harcok alakulását. Úgy vélte, a Délnyugati Front csapatainak, valamint a Voronyezsi Front balszárnycsapatainak messze előre kell nyomulniuk a nagy Don-kanyarba. Vagyis még távolabb a vasúttól.

     Ez a körülmény előbb-utóbb gondot okoz az utánpótlásban, esetleg emiatt akad el a támadás, mert a Voronyezs - Rosztov vasútvonal Szvoboda és Rosszosh között magyar alakulatok kezén van.

Ha egész hosszában a szovjet erők birtokában volna... Egy nagy csapással felszabadítani a vasútvonalat oly módon, hogy a csapást Osztrogozsszk-Rosszos-Kantyemirovka irányába, pontosan a Délnyugati Front támadó csapataival szembe mérik...
    Ezt a csapást csakis a 2. magyar hadsereggel szemben álló 40. hadsereg hajthatja végre.

     Moszkalenko tábornok tanácskozott elképzeléséről a Haditanács tagjaival. A Haditanács tagjai biztatták, jelentse a Legfelsőbb Főparancsnoknak amit kigondolt. Moszkalenko előbb a frontparancsnokkal akart beszélni, de az éppen a támadásra készülő csapatoknál tanózkodott. Moszkalenko nekidurálta magát, felhívta Sztálint.
- Hallgatom, Moszkalenko elvtárs.
A tábornok röviden vázolta a hadművelet lényegét. Sztálin végighallgatta. Nem kérdezett semmit.
- Javaslatát megértettem. Két óra múlva választ kap rá.
Nem köszönt el. Letette a kagylót. Moszkalenko ismét megvitatta elképzelését a Haditanács tagjaival. Arra a következtetésre jutottak: a javaslat megalapozott. A telefon pontosan két óra múlva megszólalt Sztálin beszélt.
- Kezdeményezését jóváhagyom és támogatom. A hadművelet végrehajtását engedélyezem. Végrehajtása érdekében a Főhadiszállás megerősíti a 40. hadsereget három lövészhadosztállyal, három harckocsidandárral, három sorozatvető ezreddel, később kap egy harckocsihadtestet. -Elég magának ennyi erő a hadművelet sikeres végrehajtásához?
Moszkalenko elegendőnek tartotta.
A beszélgetés november 23-án folyt le. Néhány nap múlva a Legfelsőbb Főparancsnok helyettese, Zsukov tábornok betoppant a 40. hadsereg harcálláspontjára. Kissé szkeptikusan nézte a térképet, Moszkalenkóhoz fordult.
- Kellett neked ez a hadművelet?! Nem tudod, hogy nagy ellenséges erők vannak veled szemben, mélyen lépcsőzött védelem, műszaki létesítmények, akadályok kiépült rendszere?

     Moszkalenko tudta. Azt is tudta, hogy saját erőivel - négy meggyengült lövészhadosztállyal és egy lövészdandárral - nem oldhatja meg a feladatot. A megerősítésen kívül azonban arra is számított, hogy a magyar hadsereg fővédő-övének tűzfészkeit - a fővédő-öv teljes mélységében - már a tüzérségi előkészítés folyamán el tudja nyomni. Arra is számított, hogy a Voronyezsi Front balszárnycsapatainak támadása eredményeként a vele szemben álló erők helyzete rosszabbodik. És arra is számított, hogy a magyar katonák egy része számára ez a háború idegen, nem szívesen harcolnak céljaiért. November végére szaporodtak a szökések a magyar alakulatoktól. Katonák tucatjai - néhány alacsonyabb rendfokozatú tiszt is - megszöktek egységeiktől, megadták magukat. Nyilvánvalóan a Sztálingrádnál tönéntek hatására. Moszkalenko úgy vélte, a magyar alakulatok demoralizálódása fokozódni fog.

     Zsukov kételyeit nem sikerült eloszlatnia. Zsukov meghallgatta Moszkalenko érveit, felállt.
- Menjünk a csapatokhoz a peremvonalba. Ott majd meglátjuk...
A két tábornok bejárta a sztorozsevojei hídfő perem vonalait, végig a hídfő teljes arcvonalán.

    Az Uriv - Sztorozsevoje hídfő. Innen indította az áttörést 1943. január 12-én a 40. hadsereg.

     A Don Sztorozsevojenál 300 méter magasból. (Voronyezsi siklóernyősök és sárkányrepülők felvétele. Ma kedvenc rephelyük.) Északra, Voronyezs felé nézünk, balra voltak a magyar állások.  A Don itt kezdi meg leírni az "U" betűt Otticsiha - Szeljavnoje - Uriv felé.

     Zsukov meggyőződött róla, hogy a magyar egységek valóban a peremvonalban összpontosították automata fegyvereik zömét. A géppuskafészkeketlövészgödrökkel megtűzdelt lövészárkok kötötték össze, a peremvonal előtt aknamezőt telepítettek, drótakadályt húztak. Sötétedés után arról is meggyőződhetett, hogy öt-hat fős őrcsoponok golyószóróval őrzik a drótakadályt, az őrcsoportok között két-négy fős járőrök mozognak. Az őrcsoponok figyelői egy-két percenként világító rakétákkal megvilágították peremvonaluk megközelítési útjait.

Ez a kép segít megérteni, hogy miért nem sikerült elfoglalni ezt a hídfőt. A Donon túl (balra) az orosz. Jobbra a hídfő.  És ott is az orosz.

   Zsukov és Moszkalenko késő éjszaka tért vissza a 40. hadsereg harcálláspontjára. Ott már várták őket a hadseregfegyvernemi főnökei, hadosztályparancsnokai. Zsukov meghallgatta a felderítő-főnök jelentését, majd a hadosztályparancsnokok véleményéta tervezett hadmtíveletről. Mivel a hadosztályparancsnokok között vita támadt arról, hol mérjék a főcsapást, Zsukov Moszkalenkóval egyetértésben módosított a főcsapás irányán. Moszkalenko fellélegzett. Úgy érezte, meggyőzte a Legfelsőbb Főparancsnok helyettesét. Zsukov is fellélegzett.
- Tehát készüljenek.

     A 40. hadsereg készült. Moszkalenko tábornok arra számított, körülbelül egy hónap áll a rendelkezésükre. 

Rudkino, magyar katonai temető a Don mellett, Voronyezstől 25 klilométerre délre.

Vissza...